Éjszakai parkoló (Szívtempó 1.5) │✓

•48.•

Még Otília sem tudja, miképp döntött úgy, hogy a Néon Harmonie-ba tölti a szilveszterét. Utálja a helyet. Szeret bulizni és a gimnázium alatt ezerszer részt vett a nyári vagy a hétvégi partikon, de azok sosem a Néon falai közt voltak és sosem azzal a sráccal ment, aki egyre jobban tetszik neki.

Zénóval a kapcsolata rohamosan mélyül és eleinte bármennyire is próbálta tagadni a vonzalmát, mára már igenis belátja érzéseit. Van egy olyan megérzése, hogy ez nem csak plátói vonzalom és nagyon bízik is ebben.

Szilveszter lévén azt a combközépig érő szoknyás ruhát vette fel, amit még Blankával vásárolt az egyik fesztiválra évekkel ezelőtt. Azóta sem hordta, de a flitteres kék ruha ma igazán illőnek tűnt egy félcsizmával felhúzva.

Zénóék paneljának bejárata előtt toporog a hidegben és áldja az eget, hogy ennek a tömbnek egy panelközben van az ajtaja, hiszen így az égből maximum vakolat eshet a fejére, nem pedig a lassan szemerkélő hó. Kistáskáját szorongatja kezében, míg oldalra néz és a közvilágítás sárga fényén keresztül látja a hatalmas szemű pelyhek útját a talajig. Igazán megnyugtatónak találja a látványt és van ebben a komor szépségben valami mesebeli számára. Születése óta itt él és volt, hogy utálta a környék szürkeségét, ám minden évszakban talált valami lehengerlőt, amitől szíve mélyén mégis szerette az otthonát jelentő paneldzsungelt.

Egy nagy, hideg széllökés söpör végig a közön, mikor Zénó kilép a világos lépcsőházból és mozgására felkattan a kinti lámpa. Otília elsőnek nem látja teljesen, hiszen a szél arcába fújja hosszú haját és szempillaspirálozott pilláin fennakadnak tincsei. A fiú igyekszik palástolni mosolyát a lány ügyetlenkedésén, miszerint kiszedi szeme elől haját, de végül felkuncog, míg elé nem lép és segít neki.

– Hülye szél... – dünnyögi Otília zavarában.

– Úgyvan, a szél a bunkó, amiért fúj – helyesel Zénó.

Négy kéz próbálja megszabadítani a pirospozsgás arcot a szálaktól, majd a lány fújtat egyet mérgében és leereszti karjait. Zénóra hagyja a dolgot, aki nagy műgonddal szedegeti a sötét hajat a fehér bőr elől. Csak mutató és hüvelykujjával ügyeskedik és ügyel, hogy minél lágyabb legyen. Otília szíve ki akar ugrani helyéről és már nem tudja eldönteni, hogy a csípős hidegtől vagy a zavartól ég az arca. Úgy nézi a vele szemben tornyosuló fiút, mintha más nem létezne a világon és ennél odaadóbb gesztust senki sem tett volna érte. Ami talán igaz is.

A fiú ezt addig észre sem veszi, míg nem végez és utána csak merev áhítattal néz le a barna szemekbe. Ekkor fogja fel, hogy mennyire vannak közel egymáshoz és mit is tett az előbb. Őrült sebességgel kezd el szíve verni, amitől nagyot kell nyelnie.

A szemezésüket az ajtó újbóli nyitódása szakítja meg, amikoris egy idős hölgy jön ki a panelból. Zénó persze ismeri, hiszen hamarabb itt lakott, mint ő maga és párszor vigyázott is rá kiskorában, így kínosan érzi magát a helyzettől. Olyan, mintha a nagymamája kapta volna rajta a csajozáson. A nő azonban nem törődik velük különösebben, csak rájuk mosolyok és már ki is csoszog a közből.

– Szerintem menjünk, mielőtt megfagysz – szól a fiú, amire Otília bólint.

Meglepetésükre egyetlen egy üres hely található az utcában lévő murvaköves parkolóban a Noéntól nem messze. Kicsit késésben vannak a többiekhez képest, de épp időben a nagy buli előtt. Bent a helyiség színes és hangos, mintha a létező összes neonszínt ide hozták volna és a tökéletes extázis érdekében mellkast dübörögtető zene szól közben.

Zénó otthon, míg Otília idegen érzi magát bent. Elsőnek kérnek egy-egy koktélt a bárpultnál, majd a fiú megragadja a lány szabad csuklóját és a tömegben utat tőr maguknak a baráti társaságához. Egy kigyúrt srác veszi őket észre azonnal, aki hatalmas vigyorral arcán kalimpál feléjük, hogy biztos észrevegyék őt. A mellette állók is az érkező két alak felé kapják fejük és leplezettlen kíváncsisággal méregetik őket. Otília ettől egyszerre lesz izgatott és feszült.