A Gyakornok

3 rész

𝑺𝒐𝒑𝒉𝒊𝒆

- Nos Sophie. Röviden pár szót ejtenék erről a helyről. - mosolygott, majd belekezdett a mondatába, már nem olyan boldogan. - Rém borzalmas ez a hely. - micsoda? - Ez a legkisebb leányvállalatunk. És, hogy őszinte legyek, feledésbe is merült ez a cég. Nemrég kerültem ide, hogy egy kicsit fellendítsem, ugyanis vezetője sem volt. Igazából továbbra sincs, én csak ideiglenesen fellendítem. Vagyis inkább próbálom. Rengeteg embert vettem fel ide. De te mind közül kitűntél.

- Ohh... Hát köszönöm. - hozott zavarba.

- Megkérdezhetem, hogy ilyen végzetségekkel, miért egy ilyen gyatra állásra jelentkeztél?

- Ö... igazából. A képzeleteimben ez a tökéletes munka. - habogtam.

- Annyi kiaknázatlan lehetőség van benned Sophie. Ne pazarold el a fiatal és tehetős éveidet. Mesélj kérlek magadról Sophie. És kérlek légy őszinte, és átható.

- Hú... - levert a víz. Mit meséljek magamról egy sikeres nőnek? - Mindig a tanulás hajtott. És, hogy bővítsem a tudásom. Ösztöndíjakra hajtottam mindig is. Elnézést. Mit értett azon, hogy átütő? - néztem szememet összeráncolva a nőre.

- Ne ezt meséld nekem. Ezt láttam az önéletrajzodban is. Valami olyat akarok hallani, ami megkülönböztet téged a többiektől. Van benned valami, tudom, és érzem. Csak nem tudom mi. Engedd ki Sophie... engedd ki. - hajolt közelebb az asztal másik felénél ülő nő.

- Na jó. - vettem egy mélylevegőt. Fogalmam sincs, hogy miért, de úgy éreztem, hogy megbízhatok benne, s nem fog elítélni. - Apukám még kiskoromban elhagyott minket. Így ketten vagyunk a beteg anyukámmal. Az egész életemet végig tepertem, hogy kitörjek abból, amiben eddig éltem. De egyre csak jobban loholok, ugyanis anyukám beteg, és szeretném kifizetni a kezelését. Az egyetemi éveim végig csak tanulással teltek, sosem éreztem azt, hogy olyan akarok lenni, mint azok, akik buliznak, isznak, és pasiznak. Sosem. Most visszagondolva bánom, hogy akkor nem éltem úgy igazán. Pénzünk nem volt, ezért hajtanom kellett az ösztöndíjakra. Ezért mindig kivoltam mindenhonnan rekesztve. De nem zavart, mert egy kislány egyszer megálmodta, hogy egy határozott erős, és önálló nő lesz, aki megváltja a világot, s egyedül fogja vezetni a cégét a legmagasabb felhőkarcoló tetejéről. - éltem bele magam. Majd eszembe jutott, hogy ki is ül velem szembe. - Jaj bocsánat...

- Ne szabadkozz! Ezt akartam hallani. - mosolygott büszkén. - Ilyen nőt kerestem egész életem során. És tudod, hogy miért? Mert én is pont ugyanilyen vagyok.

- Köszönöm.

- Mit köszönsz?

- Hogy megértesz, s nem elítélsz.

- Ugyan már. Ki vagyok én, hogy ítélkezzek? - kacsintott Liz, s jót mosolyogtunk. - Nem hoztál semmi cuccot? - lepődött meg.

- De. Csak már lepakoltam a helyemre.

- Milyen helyedre?

- A negyvenkettediken. - válaszomra felszaladt a szemöldöke.

- Mit keresel te ott? - nevetett egyet.

- Azt mondták, hogy oda vagyok beosztva.

- Ah... Várj csak. - megnyomott egy gombot a vezetékes telefonon. - Anastasia! Betudnál jönni az irodámba? - pár másodpercen belül megjelent egy nagyjából velem egykorú nő.

- Anastasia, Sophie. - mutatott be minket egymásnak a szőke főnök. - Megmondanád, hogy Sophie miért került a semmilyen részlegre, mikor megmondtam, hogy hozzám fog kerülni?

- Bizonyára tévedés történt. - mondta furán a fekete hajú nő. Már értem. " Bizonyára" nem igazán tetszek neki, ezért úgy döntött, hogy eltűntet az útból. Ügyes egy kígyó ez a csaj. De én átlátok rajta.

- Nos. Javítsd ki a hibád. És kérlek mutasd meg Sophie asztalát itt. - mosolygott Elizabeth.

- Azonnal. - mosolygott vissza Anastasia is. S a folyosó végére mentünk, ahol egy picike iroda volt két fele választva. Az egyik asztal már bevolt rendezve, a másik üres volt.

- Tessék. - csapott rá az asztalra. - Csakhogy tisztázzuk. Én egy főnök vagyok. Te egy senki. És amint rajtam múlik, mész vissza szépen a semmilyen részlegre, vagy az alá. Értve vagyok?

- Amíg erre az épületre a Khenigsen név van kiírva, addig nekem ő parancsolgathat.

- Azt ajánlom húzd meg magad Carson, különben hamar bajba kerülsz. - viharzott ki az irodából.

- Az Clarson. - javítottam ki. S ekkor belépett egy helyes fiatalember az irodába.

- Hű. Valakinek nem voltál szimpatikus. Ne aggódj, neki senki sem az. - nevetett. - Eliot vagyok. - fogott velem kezet, s én majd elolvadtam, ami szerintem látszott is rajtam. - És pechedre meleg. De azért köszi. - nevetett. Ez de gáz. Tiszta zavarba hozott.

- Sophie. - mondtam zavartan.