Meglátni és megszeretni (R&J Tybalt X Mercutio ff.)

Love me, love me...

Tybalt sosem számított éppenséggel a legszociálisabb lénynek a világon, amin nem sokat segített az, hogy, vele ellentétben a szülei imádtak mindenféle társas összejövetelt rendezni - melyre, a kényszerű bájolgással egybevetett pofavizit inkább illő megnevezésnek bizonyult. A szükségesnek vélt költözést követően csak még inkább rákaptak ezekre, mintha csak ezzel kívánták volna valahogy feldolgozni a veszteséget, ennek nyomán pedig a kisebbik - és akkor már csak egyetlen -, fiuk minden korábbinál jobban szenvedett.

A bátyja, míg élt, valamelyest elviselhetőbbé tette ezeket a kínosan maníros össznépi összeröffenéseket: miután eleve ő számított felmenőik szemében a sikerült, egyben ideális kis utódnak, mindig őt tolták a középpontba, aki meg is felelt az elvárásoknak: kedves volt, udvarias, kellően vidám és eleven, és remekül megtanulta azt is, hogy az ellenszenves vendégekből gúnyt űzni csak a hátuk mögött, diszkréten ér. Tybaltnak így annyi dolga maradt csak, hogy köszönjön, sablonos feleleteket adjon a sablon kérdésekre, aztán a világ legnagyobb lelki nyugalmával bújhatott el egy félreeső sarokban, többé senki sem foglalkozott vele. Alkalmasint a bátyja, amint sikerült hasonlóképp szem elől vesznie, mindig felfedezett egy remek búvóhelyet, melyben meghúzva magukat zavartalanul figyelhették kívülállóként a délután menetének alakulását, és az is gyakran megesett, hogy a testvére már akkor megvillogtatta komikus énjét, melyet Tybalt halk horkantásokkal jutalmazott meg (nála ez a felhőtlen kacaj és zabolátlan jókedv legfőbb megnyilvánulási formája volt).

Ennek immáron jó egy éve vége szakadt, azon a bizonyos napon, amire nem szívesen emlékezett vissza, és amiről a szülei sem ejtettek szót azóta sem. A maguk módján küzdöttek meg a veszteségükkel, azzal meg, hogy az eseménynek egyik közvetlen szemtanúja, a kisebbik gyerek, mit élt át és mit érzett, egyáltalán nem foglalkoztak. Talán úgy vélték, túl kicsi volt ahhoz, hogy igazán felfogja, vagy az is lehet, arra a következtetésre jutottak: amiről (vagy akiről) nem beszélnek, az tulajdonképpen nem is létezik, nem történt meg, nem is esett meg soha.

Tybalt így hallgatott velük egyet, és a maga módján, élte tovább az életét - igencsak merész és hangzatos megnevezés ez egy továbbra is óvodáskorú csemete életvitelével kapcsolatban.

Elsősorban pedig, mindent megtett, hogy valahogy kibekkelje a szülei által szervezett vendégségeket, amik elől menekvés nem létezett: a demokrácia ugyanis lehetővé teszi a jogot számodra arra, hogy nemet mondj valamire - a másiknak pedig ugyanígy opciót ad arra, hogy ezt ne fogadhassa el. Egyébiránt meg, a kiskorú gyerkőcöknek amúgy is, szülői szigortól függően, legfeljebb a létezésre formál jogot, így innentől Tybalt legmerészebb álmaiban sem mert belegondolni abba, mi lenne, ha nemes egyszerűséggel, nem venne részt ezeken a borzalmas össznépi gyülekezeteken.

Annyi esze mondjuk, a szüleinek is akadt, hogy ne akarják a bátyja egykori szerepét átruházni rá: szokás mondani, kinek nem inge, ne vegye magára... És amely mondás jelen esetben cseppet sem passzol ide, a lényeg viszont az: akad ruha, ami valakire passzol, mást szorít, a harmadikon ellenben lötyög. Ha a testvére szerepe levetett gönc lett volna, szegény Tybalt elveszik benne, olyannyira nem illett bele.

Nem: a felmenői valami rosszabbat találtak ki.

Amennyiben ugyanis valamely vendég a kis lurkóját is magával hozta - ez pedig időről időre megesett -, a nyakába sózták, mondván, szórakoztassa a másik kis nebulánst, és játszanak szépen.

A fekete hajú fiú ezek után minden egyes újabb vendégfogadás előtt elrebegett magában egy röpke imát az összes létező fenti-lenti és hosszanti irányú istenséghez, hogy csak vele egykorú gyereket ne hozzanak a meginvitáltak magukkal!