𝐝𝐞𝐚𝐝𝐥𝐲 𝐥𝐨𝐯𝐞 | Halálos szerelem

VÉRZEM

(rövid betekintés Alyssa)

A fájdalom csak pár perc után tudatosult bennem, amikor a kezemet a hasamra téve meleg vér árasztotta el.
Nem akarta, hogy hamar meghaljak. Azt akarta, hogy hosszas és fájdalmas halálom legyen, ezért célzott ide. Simán végezhetett volna velem, de nem tette. Egy undorító patkány. Remélem, ha most meghalok akkor kiharaphatom a torkát kóborlóként.

Felnéztem, hogy jobban megfigyeljem a lövést a testemen. A fejemet megemelve a teljes testemmel azt éreztem, hogy a földhöz vagyok ragasztva. Semmi sem akartam abban a percben, hogy megmozduljon. A fejemben éreztem a lüktetést, és annak ritmusában jött belőlem ki a vörös folyadék.
Jobb oldalon a májam környékén hatolt be a golyó. Nem tanultam sohasem biológiát rendesen, de annyi bűnügyi fotót láttam már, hogy simán megmondom egy képből, hogy melyik szerved sérült meg. De nem is a májam érdekelt, hanem a gyötrelmes szenvedés ami vele járt. A vér már teljesen beborította alattam a padlót, így nem tudtam, hogy bennem maradt-e a golyó vagy tovább haladt. Őszintén, nem tudom melyik lenne a jobb.
Óvatosan felemeltem a kezem és lenyomtam a sebet, nehogy elvérezzek.. vagyis ne olyan hamar. Ahogy ráfogtam, egy kisebbet ordítottam.

Mindenki azt hiszi, hogy tudja, hogy milyen az amikor meglövik. Nem. Egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeli az ember. Rosszabb. Sokkal.
Gondolatban, meg persze a filmekben az ember még járkál egy-két lőtt sebbel, sőt még harcol is, de az mind nem igaz. Ekkora fájdalommal az ember csak a földön fekve várhatja az utolsó percét. Amikor még tudatában van, persze. Hisz biztos, hogy visszajövök, nem kell félni. Vagy így vagy úgy.

Lehet, hogy már elengedtem az egészet, vagy lehet, hogy nem is élek. De már nem éppen fáj. A fények is egyre halványabban égnek, és a lüktetést sem érzem tovább.

-Hé, kölyök!
-Hányszor mondjam már el neked, hogy már felnőtt vagyok?!
-Jól van na. Már szórakozni sem lehet?
-De.. de akkor se ezzel. Tudod, hogy nem szeretem.
Mindig is utáltam a kettőnk közti korkülönbséget, anya nagyon sokat várt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy nem voltam betervezett.
-Gyere ide. Olyan, mintha évek óta nem láttalak volna.
Mióta a szüleink meghaltak nem jöttem sűrűn haza. Nem akartam a sok emléket felhozni a fejemben. Jobb volt, hogy távol maradtam tőlük. Alig vártam, hogy a temetés véget érjen, már itt se voltam. Úton a reptér felé sírtam ki magam. Azt hitték, hogy nem is érdekelt az egész. De csak Shane miatt tartottam magam. Neki is ugyan annyira hiányoznak, mint nekem. Nem akartam, hogy neki még az én gyászomat is cipelnie kelljen a vállán.
-Tudom.. te is hiányoztál. -mondtam miközben a fejem a mellkasába szorította.
Ölelése erős és hosszú volt. Kiadta azt, amit eddig nem tudott. Éreztem a levegővételén, hogy azért nem akar elengedni, mert még könnyezik. Férfinak akart tűnni.
-Semmi baj. -öleltem vissza.
Elengedte. Már nem is emlékeztem, mikor láttam így zokogni őt. Most, hogy Rick is kórházba került, halálos lőtt sebbel, úgy, hogy Shanet védte.. Minden egyszerre zúdult rá. Ezt is az ő hibájának tartja. De nem szabad sosem ilyenre gondolni. A rendőröknek nem szabad minden balesetet a szívükre venni, akkor se a barát, ha szinte család. Akkor is megtörtént volna a baj, ha nem ő áll mögötte. Ha éppen ott sincs. Akkor is meglőtték volna. De nem biztos, hogy kórházba kerül, ha ő nincs ott. Más képtelen lett volna rá, hogy életbe tartsa addig, míg a mentők ki nem érnek. Az már az ő érdeme.
- Őt is elveszítjük.
-Nem, nem fogjuk!- vágtam rá- Minden rendben lesz. Érzem. Már jó kezekben van.
Nem hiszem, hogy hazajöttem volna, ha nem Carl hív fel. Pár nappal azután, hogy megtudtam mi történt, felhívott. Alig értettem mit mond a telefonba, mert úgy sírt. Elég nehéz volt számára ez a pár hét. Bármennyire is szeretem Ricket, nem akartam visszajönni ide. De Carl megint csak magamra emlékeztetett. A gyerek aki elvesztette a szüleit. Ugyan az az érzés, ugyan az a fájdalom, csak ő nem tud előle elmenekülni.

-Alyssa?!...