Stranger Things novellák: Tizenkilencedik nap

Tizenkilencedik nap

A tizenkilencedig nap van. Tizenkilenc napja ébredt fel a kórházban. Eddie Munson a tükörképét bámulja a vízfoltos fürdőszobai tükörben. Könyökével megtámaszkodik a pulton. Olyan sokáig bámulja magát, hogy már alig látszik embernek. A szeme fáradt és véreres, a bőre egészségtelenül sápadt, és magába azon tűnődik, hogy tényleg életben van-e.

Mosolyog.

De ez nem a boldogság vagy a jókedv mosolya. Mosolyog, mert azt teszteli, tud-e még egyáltalán. Ő már elfelejtette, hogyan kell, de a teste még tudja.

Eddiet megijeszti a saját mosolya, ezért gyorsan abbahagyja a tükörképe bámulását.

Nagyot sóhajt, aztán megkezdi a szokásos rutinját.

Fertőtlenítőszerek, géz és kötszerek helyezkednek el egy zsúfolt kupacba a pult sarkában. Ha igazán őszinte akar lenni, nem cserélgette őket olyan gyakran a kötéseit, mint ahogyan azt a kórházban javasolták. Pedig olyan egyértelműen kihangsúlyozták, hogy mennyire fontos. Nem végezte el mégse, bár nem mintha lenne más fontosabb dolga. Mióta Eddie kiszabadult a klórszagú szobája fogságából, gyakorlatilag ágyhoz volt kötve. Felcserélte az egyik lehangoló ágyat egy másikkal. Teltek-múltak a hetek, és csak annyit tett, hogy az ágyában feküdt, vagy esetleg a nappali kanapéján, ha volt elég ereje kitámolyogni .

Kibontja régi, elkoszolódott kötéseit. Az anyag húzza az öltéseit, miközben eltávolítja az utolsó réteget is. Az irritált, hámló bőrétől elváló anyag hangja öklendezésre készteti.

Undorító.

Egy gézlapra önti a fertőtlenítőt, és letörli a megszáradt vért. Rozsda-narancssárga csíkok kerülnek a gyomrára a jódos keveréktől, ő pedig felszisszent a varratokba szivárgó perzselő fájdalomtól. Varratok százai cikáznak végig a törzsén minden irányban. A bőr összerándul a cérna körül, és ő egyszerre érzi az egyes öltések fájdalmát.

A kötszerek cseréje sosem volt egyszerű feladat. Ilyenkor azt kívánta, bárcsak négy kézzel születne kettő helyett. Talán akkor a helyén maradna a kötés vége, és tizenöt perc helyett kettő alatt végezhetne az egésszel.

Wayne bácsi persze felajánlotta a segítségét, minden alkalommal megtette, amikor látta az unokaöccsét kötést cserélni. De Eddie soha nem fogadta el. Ez mindig rosszalló pillantásokat váltott ki Wayneből, de inkább elviselte a lesajnáló nézést, minthogy segítséget kérjen, hogy megmentsen egy kevésként a maradék méltóságából.

Fájnak a varratok.

Valami mélyen fáj a szívében is.

Felkap egy üveg ibuprofent, és a szájába dug négyet a kicsi, kerek tabletták közül. Kezdenek feloldódni, mielőtt a férfi annyi vizet tudna juttatni a csapból folyó vízből a szájába, hogy le tudja nyelni őket. A keserű íztől eltorzul az arc.

Vágyik rá, hogy morfium csöpögjön az ereibe. Ez volt a kórház egyetlen előnye. Hiányzik neki a zsibbadás hulláma, amely minden alkalommal átcsapott rajta, amikor újra felemelték az adagját.

Mielőtt még egy pillantást vethetne tükörképére, kimegy a fürdőszobából, és becsukja maga mögött az ajtót.

Eltart jó fél órát, mire a fájdalomcsillapítók egyáltalán megpróbálják elvégezni a feladatukat, ezért visszacsoszog a szobájába.

Türelmetlen. Talán valami más kéne.

Hol a faszban lehet?

A fekete ebédlődobozt egy farmer alatt találja a földön. Nem emlékszik, mikor hordta utoljára azt a farmert.