Paradoxon

Végstádium

Éjszaka nyitok ablakot
-belém mar a hideg, de legalább érzem,
hogy életben vagyok,
már nem szegülök ellen, ó, nem.
Ismerős és büdösen hűs a levegő,
kint hangok hallatszanak,
nem kegyelmez a teremtő,
de ma is elmondom az imákat,
hogy holnap is felkeljek még,
mert sokszor kételkedem benne,
azt sulykolják: "élj, élj!",
mégis engem a halál hív éjjelente.

Nem akarok meghalni, elmúlni,
csak úgy várni a halálra,
láncaimból soha fel nem szabadulni,
szórakozni akarok és ugrálni a metálra,
megismerni valakit, aki az is lehetne,
csak ne haljak meg,
(lehet, már talán ismerem?)
csak ne menjek el.

Hasogat a fejem, hasam majd' szétszakad,
heves levegővételek, kontrollvesztési félelem,
pánikroham, csak nem te vagy az?
kezedbe adom hát az életem.
A legrosszabb még hátra van,
talán túlélem még a másnapot,
autogén tréning az idegekre
-még utóbb el is hiszem, jobban vagyok.

Trágyaszag van kint.
Rózsafüzér a kezemben.
Miattam van a pokol itt.
Semmit sem fejeztem még be.
Alig éltem, Istenem!
Talán sclerosis multiplex-em van,
és nem ezen az éjszakán halok meg,
lassú szenvedés és a test kipurcan.
Érzem a heves szívverést,
lassú halál vár rám,
agyamban az ér lüktetését,
csak temessetek már!

2022.10.29.