Késztetéselmélet

p r o l ó g u s

Az egyetemi élet nem volt olyan borzalmas, mint ahogy néhányan átélték, mégsem volt olyan szuper, ahogy a filmek beállították. Én személy szerint szerettem a szabadabb órarendet, a gyakorlataimat, az érdekes szemináriumokat, de ugyanakkor gyűlöltem azt a stresszt, ami vizsgaidőszak közben megtalált. Éjszakákat virrasztottam át a könyvek és a laptop felett, kávén keresztül leheltem magamba életet, mégsem mondanám azt, hogy az utolsó évemre ne éreznék feszültséget. Jó, konkrétan rettegtem az államvizsgától, levert a víz, ha csak rágondoltam. Sok barátom hasonlóan gondolkodott igazából, Melodyval néha csak magunknak hisztizünk a kicsiny lakásunkban, hogy sosem leszünk orvosok és hasonló izgalmas jövőképet teremtünk egymás fejében, aztán szokás szerint lecsesszük a másikat, hogy miért kell ilyen negatívnak lennie.

Sokat gondolkodtunk, hogy nyomorogjunk-e a kollégiumban a többi sorstalan társunkkal, de megfontolva sokkal kecsegtetőbbnek hatott, ha csak mi ketten őrjítjük meg egymást. Egy olcsó albérletről volt szó, ami különösen közel volt az egyetemhez ahhoz, hogy a késéseink számát jóval csökkentsük a gimis éveink óta. Nem mondom, így is előfordul párszor, de mentségemre szóljon, általában Melody hibája.

A mai napon a drága barátaim lebeszéltek a könyvtárban töltött időtöltésemről, azzal az érvvel, hogy velük kimenni az udvarra egy félórás cigiszünetet beiktatni sokkal jobb móka. Egy darab előnyöm sem származott ebből, mégis azon kaptam magam öt perccel később, hogy három lánnyal az oldalamon nyomorogtam egy padon. Mason a pad háttámláját támasztotta, míg Alan és Blake elénk állva lobbantották lángra a Masontől kért cigarettájukat. Miközben mozgolódva kíséreltem meg, hogy Melody könyöke ne tegyen kárt a bordámban, Holly is kuncsorogni kezdett Masontől egy dohányterméket, akit nem mellesleg Teresa szidalmazott folyamatosan, amiért a hajába fújja a füstjét. Igen, kellőképpen kaotikus volt.

– Tiszta gazdag vagy, erre egy doboz cigit nem tudsz beszerezni? – fejét csóválva tette fel kérdését Mason, ahogy egy szálat előhúzott Hollynak.

– Azért nem veszek, mert annak a háromnegyedét nem én szívnám el – mérges pillantásokkal fordult a másik kettő fiú felé, ahogy megkapta a kívánt szálat. Azóta volt benne harag ilyen téren, mióta az utolsó dobozát anélkül elfogyasztották, hogy egyáltalán egyet szívott volna belőle.

– Vajon a következő élettan előadás meg lesz tartva? – dobtam fel hirtelen egy témát, miközben előhalásztam a táskámból a fahéjas tekercsemet.

– Úgy tudom, igen – Teresa válaszára felé fordultam, ahogy mindenki, ő meg csak átseperte szőke haját egyik válláról a másikra, hogy kevesebb cigifüst érje. Hadd ne mondjam, Mason mennyire vigyorgott ezen.

Az utóbbi két élettan előadásunk professzor hiányában nem volt megtartva. Sok pletyka keringett, hogy mi lelte október közepén a volt élettan tanárunkat, Rogers professzort, amiért egyik hétről a másikra eltűnt. Valaki szerint felmondott, mások azt suttogták, hogy diagnosztizáltak nála egy ismeretlen eredetű betegséget. Megmondom őszintén, hogy a második opciónak adtam igazat – szerencsétlen ember jobban szerette a munkáját, mint bármi mást.

– Sőt, már fel is vettek Rogers helyére egy Sebastian Roy nevezetű férfit. Nemrég szerezte meg a PhD-t pontosan ezen az egyetemen – avatott be minket Teresa a kutatásai eredményébe.

– Egy olyan ember fogja az előadásainkat tartani, aki csak most végzett a PhD-val? Komolyan? – néztem rá hihetetlenkedve.

Nem is az lepett meg, hogy engedélyezik azt, hogy előadásokat tartson, mert persze, ha már a kellő végzettsége és eredményei megvannak, miért is ne, de az ilyen fajta embereket nem annyira gyakran adják végzős, diploma előtt álló hallgatók csoportjának. Inkább a gólyák gyakorlatvezetésével vagy kisebb kurzusok megtartásával foglalkoznak.

– Ha minden elsőre összejött neki, alig idősebb nálunk pár évvel – vázolta fel a kiakadásom másik okát Alan, ahogy szívott egy újabbat a cigijéből.

– Én kíváncsi vagyok rá – kezdte Melody izgatottan. – Egy csomóan beszélnek róla, elvileg a legjobb PhD-s kutató az egész karon.

Persze, én is hallottam róla. Lehetetlen nem hallani róla, a diáksereg meg van őrülve a sikerétől, a professzorok szinte már egyenrangúként hivatkoznak rá, mikor megemlítik egy kis mondatukban, sőt elvileg az egyetem számára is hatalmas előrelépés volt az ő általa vezetett kutatások összesége. Több munkája és elmélete meg van fogalmazva, ami igazából tényleg elismerésre méltó még a harmincadik éve előtt, de sosem volt olyan összefüggésben az én évfolyamommal, hogy esetleg találkozzak vele vagy csak lássam.

– Attól függetlenül, hogy kiváló kutató, még ugyanúgy pályakezdő és tapasztalatlan. Csak most szerezte meg a PhD-t is, jézusom – tudattam velük a véleményem, miután lenyeltem a számban lévő falatot.

Lehet, kicsit előítéletes voltam őt nézve, de akkor sem egy tapasztalt professzorról beszéltünk, aki már húsz éve benne van a szakmájában és megszámlálhatatlan egyetemistának tartott már előadást. Sebastian Roy nagyszerűen építette a saját sikerét, hallomásból tudom, de mint professzor, nem hinném, hogy akkora nagy szám lenne.

– Hát, Rogersnél nem lesz jobb, az fix – erősített meg Mason egy bólintással. – Biztosan nem lesz olyan higgadt idegzete.

– Az biztosan nem – bólogatott Blake, fekete tincsein látszódott, mennyire feltámadt a szél, magamon pedig éreztem, mikor ösztönből húztam össze a fehér szövetkabátomat.

– Gyerekek, megkapjuk a kar legjobb PhD-s emberét, akivel heti két előadásunk lesz. Ne mondjátok azt nekem, hogy ez nem világi izgalmas – Teresa hozta a formáját, és nem engedett a pozitív képzelgéseiből.

A fejemet csóváltam a hatalmas lelkesedést látva, ami uralta a barátaimat, közben pedig ezerszer megbántam, hogy nem maradtam a könyvtárban átnézni a jegyzeteimet. Csak pusztítottam a fahéjas tekercsemet, miközben hallgattam a lehetetlen ecseteléseket – valóban nem voltam túlzottan elragadtatva a ténytől, hogy egy pályakezdő tanárt kapunk, de ha belegondolok, nem is annyira érdekelt, mint ahogy az előbb elleneztem. Én tényleg szerettem volna csak túlleni az utolsó alapképzési évemen, és racionálisan nézve kicsit sem számított, kivel kell átvészelnünk az elkövetkezendő két szemesztert.

Vagyis, azt hiszem.