Késztetéselmélet

e l s ő f e j e z e t

Bosszankodva nyomtam ki az ébresztőmet, mikor meghallottam a fülsüketítő ricsaját. Azért volt az egyik kedvenc napom a kedd, mert az első előadásunk tízkor kezdődött, ami pont egy tökéletes kezdés idő szempontjából ahhoz, hogy némileg kipihenten tudjak összpontosítani a szemináriumokra. Szívesen lustálkodtam volna a kényelmes ágyamban akár még negyed órán keresztül, de fájdalmasan emlékeztettem magam, hogy még időben fel kell keltenem Melodyt, aki egyszerűen nem képes felkelni a saját ébresztőjére – a múltkor már meg is kérdeztem tőle, hogy egyáltalán minek van beállítva.

Kikeltem a kék takaróm alól, majd az ajtómat kinyitva egyből az azzal szembenihez lépkedtem, és három dörömböléssel, illetve egy rekedtes kiabálásommal igyekeztem felébreszteni Melodyt. Amikor visszahallottam a szokásos szitkozódást irányomba, megnyugodva könyveltem el, hogy felébredt. A konyhába masíroztam azzal a céllal, hogy eltüntetem az álmosságomat a szememből egy kis kávé segítségével. Hiába nem kellett orbitálisan korán kelnünk, meglátszott az a késői fekvés, amit tegnap összehoztunk.

Öt perc múlva Melody is kimerészkedett a barlangjából, kivette a kezemből a kávés bögrémet, és úgy tüntette el a tartalmát, mintha neki készítettem volna. Nekem nyilván nem volt erőm ezt megemlíteni, tekintve, hogy alig tíz perce ébredtem, így csak szó nélkül hagytam cselekedetét. Végül kilenc óra negyvenhárom perckor értünk el oda, hogy Melody Carter beindítsa az autójának motorját. Ez még furcsán korai indulás is volt tőlünk azt nézve, hogy kocsival az egyetem nagyjából tíz percre volt a lakásunktól.

– Úristen, olyan álmos vagyok – szenvedett mellettem a lány, én pedig nem is kételkedtem ebben, mikor majdnem elütött valakit a zebránál. Lehetséges, hogy nem kellett volna hajnali háromig a Grace klinikát nézni.

– Vezethetek én is – ajánlottam fel, miközben rászorítottam a biztonsági övre, emlékeztetve magam, hogy annyira nem sérülhetek meg egy esetleges baleset kapcsán.

– Felejtsd el! – rázta meg a fejét rám sem nézve.

– Miért?

– Közveszélyes vagy autóval, úgyhogy ne haragudj, de nem bízom rád a kocsimat, magamat meg pláne – ezt a magyarázatot már annyira megszoktam tőle és a nővéremtől, hogy reagálnom sem lett volna rá érdemes

Melody végül nulla piroson való áthajtással bekanyarodott az egyetem parkolójába. Sürgettem a barátnőmet az igyekezéssel, mert perceink maradtak az előadás kezdetéig, de ő azzal csitított, hogy nyugodjak le, mert a professzorok sosem mennek be idő előtt az óráikra. Már az aulában sétáltunk, mikor Melody egyszer csak megállt, elkezdett kutakodni a zsebeiben, majd a táskájában, aztán egy összezavarodott arccal fordult felém.

– Szerintem a kocsiban hagytam a telefonom – amint elhagyta ez a mondat a száját, képtelen voltam megálljt parancsolni szikrákat szóró szemeimnek, miszerint ne mutassák ki ennyire az érzéseimet. – Menj el érte, légyszi! El kell szaladnom még mosdóba.

– Ha én miattad kések élettanról...

– Igazából miattad hagytam ott, mert folyton csak toltad a siess szöveget, szóval most szépen elmész érte – bosszankodva vettem el az autókulcsot, és azelőtt vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, hogy a szemembe mondhatta volna a következő szavát: – Szeretlek!

Persze, elhiszem.

Mikor a parkolóba értem, azért is majdnem hangosan kezdtem káromkodni, hogy miért nem tudott egy fikarcnyit közelebb parkolni, de inkább visszatartottam minden csúnya szót magamban. Az autóban szerencsére egyből megtaláltam a piros tokban lévő telefont, és miután magamhoz véve bezártam az autót, gyors léptekkel kezdtem haladni visszafele. Miközben újra beértem az aulába, sétálásom közepette megnéztem barátnőm telefonján az időt, ami miatt egy másodpercre le is cövekeltem. Annyira elkapott a pánik, hogy az idő szerint már ment az előadásom, hogy hirtelen azt sem tudtam, mit kezdjek magammal. Igazából már annak örültem, hogy nem estem hanyatt a lépcsőn felfelé futva, mert nyilván reménykedtem abban egy kicsit, hogy mondjuk késik a professzor vagy hasonló nekem kedvező csoda történik meg, ezért úgy sprinteltem, mint egy maratonfutó. A második emeleti ajtót – ami mellékesen már be volt csukva – megpillantva lecsuktam a szemeimet, mert hát Alice Johnsonnak mikor is lehet akkora sikere az életben, hogy összejön neki valami?