Késztetéselmélet

h a r m a d i k f e j e z e t

Szombat reggel, az a rövid része a hétvégének, amikor az ember szeret egy kicsit tovább aludni és fetrengeni az ágyában – nos, ez nekem lehetetlen volt.

Csak később terveztem menni Irvingbe, így persze, hogy tovább szerettem volna ágyban maradni a kelleténél, de amikor a hatalmas hangzavarokra ébredtem fel, tudtam, hogy amíg van lakótársa az embernek, addig mehet a kukába minden alvási terve. Na, meg amikor a lakótársnak van egy hangos bátyja is – félálomban is ki tudtam venni Mark Carter hangját, akiről szinte minden ismerőse pontosan tudta, hogy minden hétvégi idejét a mi lakásunkban tölti. De úgy komolyan, ha véget ért neki a hétköznapi munkája, feljött Dallasba, és igazából vasárnap estig a mi lakásunkban volt csak úgy, mintha rendesen itt lakna.

Megejtettem magamnak egy sóhajt, mielőtt felkeltem, és igazából nem is érdekelt, mennyire nézhettem ki egy mosott rongyként, egyből kivágtam az ajtómat azzal a szokásos célommal, hogy lecseszem kicsit a Carter testvéreket, amiért még aludni sem hagyják az embert.

– Ha nem tört ki a harmadik világháború, akkor nem nézem el, hogy felébresztettek – mentem oda hozzájuk a konyhába a sajátos, nyűgös mindenemmel.

– Ugyanezért kiabálok vele fél órája – mutatott rám Melody hihetetlenkedve, és egy pillanatra kezdtem belátni, hogy amúgy mindig csak Mark az ébredéseim oka, nem a húga. – Idejön már hétkor, felébreszt, mert ő aztán nem akar unatkozni, és még engem csesz le, hogy ki vagyok akadva.

– Tegyük hozzá, ti kötöttétek a lelkemre, hogy ma menjek veletek Teresa házába – mutatott ránk a fiú, miközben egy olyan szendvicset majszolt, amit nem is hittem el, hogy nálunk készített.

Mármint, én nem tudtam róla, hogy van itthon saláta és paradicsom, de rendben van.

– Tegyük hozzá, hogy akkor is jössz velünk, ha nem hívunk el – jegyezte meg hasonló stílusban Melody a testvérére nézve, mire Mark csak egy amolyan vállfelhúzást engedett meg magának.

Sóhajtva mentem el Mark mellett, hogy én is némi ennivaló után kutassak. Szerencsére a hangulatot megnyugtatta a megjelenésem, ezt mutatta az is, hogy Melody a hatalmas hisztimre, miszerint fogalmam sincs, mit egyek, elvállalta, hogy süt palacsintát. Ezt valóban megtehettem volna én is, de világi lusta voltam és inkább beszélgettem el addig Markkal. Kérdezett az egyetemről, mire nem csak az én, de Melody siralmait is szerencséje volt meghallgatni – nem voltak ők rosszban, sőt. Együtt csináltak mindent gyerekkorukban, rengeteg sztorit hallottam mindkettőjük által, és hiába voltak ezek az apró szóváltások, titkon imádták egymást.

Elecseteltem Marknak is, hogy ma én nem megyek velük erre a felettébb érdekes programra, mivel haza vagyok invitálva Irvingbe. A fiú egyből halmozott a feladatokkal, hogy adjam át üdvözletét anyának és Bryannek, illetve említsem meg Aubrey-nak, hogy már igazán felhívhatná. A kapcsolatukat elnézve az ember könnyen következtetne arra, hogy esetleg több van köztük puszta barátságnál, de ez a feltevés abszolút téves, mivelhogy annyira összehozta őket a testvéreik iránti kötekedési vágy, hogy szimplán csak megértik egymást.

Tizenegykor sikeresen elindultam a közeli buszmegállóba. Igaz is, minek jogosítvány az embernek, ha egy kibaszott autója sem lehet?

Előnyösnek éreztem, hogy ennyire közel volt egymáshoz ez a két város, mert azért mégis csak a szülővárosom volt Irving, ott nőttem fel, ott éltem át az egész gyerekkorom, és annak ellenére, hogy sokkal jobb volt minden szempontból Dallas, néha hiányzott az a nyugalmas község, amiben ha nem is személyesen, de szinte mindenki ismert mindenkit, tudtak a létezésünkről és a fontosabb részleteiről az életünknek.

Amikor leszálltam a buszmegállóban, körülbelül még tíz percet kellett sétálnom annak érdekében, hogy hazajussak. Az emeletes házat meglátva a gondolataimba kúszott minden olyan kis momentum az életemből, ami a Melodyval való költözésünk előtt volt esedékes. Emlékeztem arra, mekkora futkározásokat műveltem én itt kislány koromban – amiknek a nagy része eséssel végződött –, hogy mennyiszer éjszakázott nálunk Melody annak ellenére, hogy a szülei alig engedték el, nem utolsó sorban arra a bizonyos első csókra, amit a családi ház verandáján kaptam. Romantikus. Arra is tisztán emlékszem, hogy az én anyám mennyire lehangoló stílusra váltott az elköltözésemkor. Megszenvedte Aubrey távozását is, de engem elég nehezen engedett utamra. Ott volt neki szerencsére Bryan, aki támogatta mindenben, és hiába tudta anya, hogy kettejük kapcsolatának is felüdülés lesz az, ha elhagyom végre a családi fészket, attól még nehézkesen törődött bele. Nem hibáztattam a ragaszkodásáért sosem – apa elvesztése után ez természetes volt.