Just Tuorist

Irány Korea

Volt már élethű álmotok? Most gondolom sokatoknak pajzán dolog jutott így elsőre az eszébe. Persze, ha tőlem kérdeznének ilyet, akkor én is hasonlót válaszolnék. De sajnos, ki kell ábrándítanom titeket. A dögös polcot szerelő Park Ji Min illúziója mindaddig volt lehengerlő, míg be nem kapcsolta munkagépét és csapott vele éktelen lármát. Ezzel felrázva kellemes álmomból. A szomszédból ismét meghallom a fülsértő zajt. Kikászálódok nehezen az ágyból.. Azért valljuk be őszintén, hogy egy ilyen után nem két perc, míg magához tér az ember. Azok az izmok... Ahogy letörli a verejtéket az arcáról...

- Álmodozz csak nyugodtan, nem baj, ha átszakad a dobhártyád... - osztom ki magam.

Lefogadom, hogy János bácsi megint nem bír ülni a nyugdíjas seggén. Biztos kitalált valami csoda ötletet, mint múlthéten mikor szabadnapom volt. Mondja már meg valaki, most komolyan, miért lett szokás a panellakásokban a kora reggeli fúrás?! Beszélni fogok a Lottie-val, ha már a képviselő a barátnőtök ki kell használni!

De először szólnom kell Jutka néninek, hogy állítson a túlbuzgó férjén, mert ez nem állapot! Így halad nem fog kapni a sütit az biztos! Nem hangzik drasztikus fenyegetésnek, de el fogja érni hatását, mert János Bá a munkánál jobban csak a hasát szereti. Tehát kénytelen lesz lemondani kedvenc szokásáról.

Születésemkor a Min Dal Mi nevet kaptam édesanyámtól, amit testvéreimmel közösen talált ki. Nevemből sejthetitek, hogy nem ide valósi vagyok. Külföldiként sokat csúfoltak, ezért átírattuk Min Dalmára, ami már magyarosabb ebből adódóan reméltük, hogy az olyanok, mint a húzott szemű, kínai és egyéb kreatív beszólások idővel eltűnnek. Hiú ábránd volt... Aztán egyre idősebb lettem és nem foglalkoztam vele. Leperget rólam. Nem akarlak titeket az élettörténetemmel untatni, majd később beavatlak titeket, de most beszélnem kell János bácsi fejével!

Felkapok valamit magamra és átlibbenek a Tóth lakás ajtajához. Na, igen ám, de ekkora robajban mégis, hogy fognak meghallani? Csöngessek? Vagy egyszerűen kiabáljam túl a gépet? - esek gondolkozóba. Minden mindegy alapon kiáltozni kezdek, de a korai idő miatt észre sem veszem, hogy a kitárt ajtóban Jutka néni áll, kissé morcosan.

- Upsz... - motyogom lehajtott fejjel, mire Jutka csak legyint egyet.

- Drágám én próbáltam lebeszélni, de hajthatatlan volt. - mondja tanácstalanul, széttárt karokkal.

- Gyere, beszélj azzal a csökönyös kopasz fejével. - invitál be a lakásba.
- Kérsz egy kávét Dalma? - kérdezi

- Igen, feketén jó lesz, köszi. - válaszolom álmosan.

- Nekem most egy erős kávéra van szükségem! - motyogom az orrom alatt , de rájövök, hogy a zaj miatt nem érti mint mondok.

Kávémat kortyolgatva vázolom tervemet nagyimnak. Miszerint locsolja meg hetente azt a néhány virágomat, amik idáig szerencsésen túlélték a telepi körülményeket. Valamint kedvenc defektes macskámat is rábízom.

- Szívem tudod, hogy az a macska szó szerint utál engem! - neveti el magát.

- Hupsz tényleg ...
Na mindegy, úgy sem biztos, hogy kiköltözök szóval fogd fel ezt a három hetet egy próbának. -mondom neki nevetésemet visszafogva, mert  valljuk be Részeg nem sok embert tűr meg maga mellett és szegény Jutkát különösen nem kedveli, sőt merem állítani, hogy rühelli. De ez van, egyelőre Koreába nem akarom vinni esetleg akkor, ha már van egy normális lakásom. 

 A baleset után fogalmazódott meg bennem komolyabban, hogy felkeresem családom maradékát. Bár a gondolat mindig a fejemben volt, mégsem határoztam el magam. Az orvosom azt mondta, hogy tűzzek ki magamnak egy célt, hogy leküzdjem hiányukat. Mikor előálltam az ötlettel kissé megrökönyödött. Akkor nem értettem, hogy mi lelte, de később mikor az utolsó beszélgetésünk volt, akkor elárulta, hogy a tervem sok mindenben segíteni fog, de mikor szemtől szemben találkozok a testvéreimmel, akkor szememre hányhatnak sok mindent. Legfőképp attól tartott, hogy anyám, hogylétéről fognak kérdezni. Ha elmondom az igazat, hogy meghalt, akkor félő, megint magamat fogom okolni. Viszont, ha nem mondom el, akkor meg idővel engem fog kínozni a tudat, nem bízok meg annyira bennük, hogy elmondjam, pedig joguk van tudni.
 Elég nagy dilemma, de ezzel ráérek, akkor foglalkozni, ha sikerrel járok. Pszichológusomat is ezzel nyugtattam, aki csak fejét csóválta kijelentésemre.