Vak Szerelem /JJ Maybank/

1. rész - A nyár kezdete

- Rydel néni, kész a festményem, nézd meg, kérlek - Kelsee édes hangja ragadta meg a figyelmem, így rögvest abbahagyva a hatalmas nappali takarítását a sebesen felém tipegő kislány felé fordultam, aki egy óriási mosollyal az arcán, csillogó szemekkel figyelt engem. Leguggoltam, hogy nagyjából egymagasságban lehessek a hat éves aprósággal és mosolyogva fogadtam el a kezében szorongatott lapot.

- Ez egy igazán remek rajz lett, édesem. Ez itt te vagy? - mutattam a rajzlap közepére rajzolt lányra, aki egy divatbemutató színpadán egyensúlyozott nagy magassarkújában. Persze tudtam hogy Kelsee magát rajzolta le hiszen a kislány egyik álma hogy nagykorában modell lehessen és bár valódi szépség volt az előttem lábujjhegyen himbálózó leányzó, gyermekded lelkét megnyugtatta ha támogatást fejeztünk ki iránta, hiába tudtuk hogy egyszer elmúlhat ez a hatalmas vágya a színpadokkal, ruhákkal és showkkal kapcsolatosan.

Kelsee szégyenlős mosolyt mutatva bólintott egy aprót és hosszú, szőke haját a füle mögé tűrte.

- Figyelj.. ha egyszer tényleg egy hatalmas, fényes színpadon fogsz állni, én leszek az egyik, aki az első sorban fog neked tapsolni - mosolyogtam és megigazítva a haját, gyönyörű kék szemeibe néztem, miközben a szívem mélyén úgy igazán azt éreztem hogy testvéremként szeretem ezt a kislányt. - De tudod hogy nem szeretem ha Rydelnek hívsz, kisasszony - pillantottam rá tetetett sértődéssel az arcomon.

- De imádom a neved, Rydel - nevetett. - Rydel, Rydel, Rydel, Rydel. Olyan, gyönyörű - játékosan körbe körbe futkározott előttem és hosszan elnyújtotta az "o" betűt. Ez is egy olyan téma volt a sok közül amit már sokszor átrágtunk együtt és megértettem hogy szereti a Rydel nevem, mégis nehezen tudtam elhallgatni, hiszen, minek ide a szépítés, gyűlöltem. Ő pedig ezt tudta de állította hogy ha az ember nem szeret valamit, de kényszer miatt valamilyen oknál fogva mégis szerepet játszik az életében, hozzá szokik, mert hozzá kell szoknia.

- Tudod mit jelent a te neved, édesem? - kérdeztem, újból megengedve felé egy negédes mosolyt.

- Bátor - bólintott készségesen, ismét felfelé kunkorodó ajkakkal. Az ég szerelmére egy két lábon járó szeretet volt ez a lány!

- Pontosan - bólintottam. - És tudod, hogy a mai világban nagyon fontos hogy bátrak merjünk lenni, igaz? Mégha nem áll melletted senki sem, még ha nem támogat téged egyetlen ember sem, bátornak kell maradnod.

- Mint mikor ebédszünetben nem fejezem be az ebédem időben, de rám szól az óvó néni, viszont én ragaszkodom ahhoz hogy megegyem a bagettem mert imádom? - kérdezte, mire én hangosan nevetve adtam neki igazat.

- Pontosan így gondoltam - értettem egyet még mindig nevetve, a fontos eszmecserénket azonban a bejárati ajtó nyitódása félbe szakította, majd mindössze pár másodperc töredéke alatt kellett realizálnom hogy Kelsee szülei érkeztek meg, így az én munkám a mai napra véget ért. Felálltam, rendeztem a ruhámat és körbepillantva a helyiségben gyorsan megfigyeltem hogy van e valami amit elfelejtettem teljesíteni, de minden a helyén volt. Némán álltam egy helyben és vártam hogy köszönthessem Adelianet, férjével, Carlossal együtt.

- Anya - szaladt a csöppség a szüleihez, Adelianenak megkellett kapaszkodnia hogy a hév miatt, illetve amilyen erővel Kelsee az anyja ölébe vetette magát, ne essen hátra.

- Kincsem - puszilt Adeliane kislánya arcára és szívem szerint néztem volna tovább a szeretetteljes pillanatot, de Carlos magára vonta a figyelmem.

- Minden rendben volt a távollétünkben, Sierra? - kérdezte, levetve a cipőjét az előszobában elhaladt mellettem és helyet foglalt a kanapén.

- Természetesen, Mr.Silverman.