Az ellopott kívánság [beleolvasó]

1. fejezet - 1. rész

A lámpások fénye megcsillant a torkomhoz nyomott dzsambia pengéjén. Olyan veszettül dobolt a szívem a hűvös fém érintésétől, hogy attól féltem, kiugrik a helyéről.

A szemem sarkából láttam, hogy a körülöttünk ülők kíváncsian felénk fordítják a fejüket, de az olcsó italtól és verejtéktől bűzlő ivóban nem állt meg az élet: a távolabbi sarkokból ugyanúgy pajzán dalok szálltak, kupák és kockák koppantak a fa asztallapokon. Valahol harsány nevetés tört ki.

Az ívelt pengéjű tőr hegye a bőrömbe mélyedt, de nem serkent ki a vérem. És ez volt az idegen szerencséje.

– A helyedben méltósággal viselném a vereséget, és eltenném azt a fogpiszkálót – jegyeztem meg hűvösen.

A férfi rám vicsorgott.

– Örülhetsz, hogy nem vágom el a torkodat, amiért csaltál! – förmedt rám erős akcentusával.

Elmosolyodtam, de az arcomat takaró kendő miatt a férfi ezt nem láthatta. Gyorsabban mozdultam, mint ahogy a szeme a kezemre rebbent, és a következő pillanatban a dzsambia hangos csörrenéssel az asztalra zuhant, felborítva az egyik híg lőrével teli kupát. Az idegen felordított. Vér csorgott az egyre terjedő bortócsába, beszennyezte a kopott, foltos kártyalapokat és az érméket.

Kirántottam a tőrömet a férfi kézfejéből, és felkaptam a fegyvert az asztalról.

– Ezt fájdalomdíjként elveszem – emeltem meg. – Amiért megpróbáltál rám támadni.

Szerencsére az ezüstaszpereket és aranyaltunokat könnyedén le lehet mosni, máskülönben odalett volna a nyereményem. És bizony minden altunra szükség van, ha még ebben az életben össze akarom gyűjteni az új életünkhöz szükséges összeget.

– Te ostoba szajha!

A férfi a saját nyelvén folytatta a szitkozódást. A dallamos szavak alapján arra tippeltem, hogy Zaidaniból, a szomszédos víznagyhatalomból származik. Hogy mit keresett Ardahanban, ilyen messze az otthonától, arról fogalmam sem volt, de nem is érdekelt. Egyedül az foglalkoztatott, hogy az összes pénzt kiszedjem belőle. Még ha valóban csalnom kellett is érte.

A férfi vöröslő arccal felpattant, és vérző sebéről megfeledkezve rám akarta vetni magát. Kezemben a két tőrrel, ugrásra készen megfeszültem a székemen, ám ekkor sötét folt villant bal kéz felől. Levegőért kaptam, de ezt rajtam kívül senki sem hallhatta, mert ekkor a zaidani férfi hangos csattanással az oldalára zuhant. Homlokráncolva figyeltem, ahogy dühödten talpra kecmereg, neki akart rontani a támadójának, ám az elhúzta a köpenyét. Csak a kardját láttam, de a korábbi kártyapartnerem arckifejezéséből ítélve az újonnan érkező maszkos alak egy egész fegyvertárat rejtegetett éjszínű öltözéke alatt. A zaidani férfi pillantása felém rebbent, a kezemben tartott dzsambiára, majd gyűlölködő tekintettel, sérült bal kezét dajkálva elfordult. Elernyedtek az izmaim a megkönnyebbüléstől.

Csakhogy ekkor a maszkos idegen leült a megüresedő székre, és megint megfeszültem. Nem csak a köpenye volt fekete, tetőtől talpig sötétbe öltözött. A kaftánja éppolyan dísztelennek tűnt, mint az én tunikám, és feltételeztem, hogy egy másik tolvajjal van dolgom. Vagy ami még rosszabb, egy orgyilkossal.

Az ösztöneim menekülésre sarkalltak, erőnek erejével sikerült csak úrrá lennem a késztetésen, hogy az ajtó felé pillantsak. Helyette összehúzott szemmel fürkésztem a lámpafényben sápadtnak tűnő arcot – már amennyit láttam belőle a maszk felett. Volt valami különös a szeme csillogásában, valami, amitől összerándult a gyomrom. Ösztönösen meg akartam kapaszkodni az asztallapban, ám ekkor rádöbbentem, hogy még mindig a két fegyvert szorongatom.