Az ellopott kívánság [beleolvasó]

2. fejezet - 1. rész

A meleg éjszakai levegő ellenére is kirázott a hideg. Ardahan hercegével néztem farkasszemet. Ardahan hercegével pimaszkodtam, őt utasítottam vissza, mintha egy névtelen senki lenne, én pedig érinthetetlen. Ardahan hercegével menekültem a kereskedő házából...

Eltátottam a számat a döbbenettől. Tudtam, hogy ki kellene magyaráznom magamat, de a szavak önkéntelenül, a torkomat karistolva buktak ki belőlem:

– Hogy találtál rám?

Felvonta a szemöldökét, hogy továbbra is ilyen közvetlen hangnemet ütök meg vele szemben, de azért válaszolt.

– Mondtam már, a kémeim segítségével.

– Nem, úgy értem, hogy találtál rám a kereskedőnél? Észre kellett volna vennem, hogy követsz, senki sem... – Eszembe jutott, hogyan váltunk el az ivóban. Tágra nyílt a szemem, bizsergett a bőröm ott, ahol hozzám ért. Suttogva folytattam: – A mágiádat használtad.

– Megjelöltelek – bólintott. – Még éreztem rajtad a nyomát.

Önkéntelenül is elhátráltam. Mi van, ha valamiképpen megneszelte a bennem szunnyadó erőt?

A herceg elkomorodott.

– Nem kell félned tőlem – nyugtatott felemelt kézzel. – Nem foglak bántani.

Nem tudja, döbbentem rá, nem látta, amikor mágiát használtam. Beleborzongtam a gondolatba, hogy kis híján lebuktam előtte.

– Még nem – mormoltam vadul lüktető pulzussal.

A homlokát ráncolta.

– Miféle embernek tartasz te engem?

Olyannak, aki bármit megtenne a céljai érdekében. A családja sem rettent vissza soha a nép sanyargatásától. A gyilkosságtól. Végigfutott a hideg a gerincemen a feltörő emlékekre, de nagy nehezen visszazártam őket a mélybe, és a hercegre összpontosítottam, aki oldalra billentett fejjel várta a válaszomat.

– A nemesek nem épp a megbízhatóságukról híresek – morogtam.

– Mondja ezt a tolvaj.

Ösztönösen bukott ki a számon a hazugság:

– Nem vagyok tolvaj.

– Ha a zsebedbe nyúlok, ott lesz a nyakék?

Az ékszer hirtelen iszonyú súllyal húzta a nadrágomat. Megrezzentek az ujjaim, ösztönösen ki akartam tapintani. Azt kívántam, bár kiesett volna a zsebemből, és most kihívóan odavethetném a neki, hogy tegye csak, úgysem talál ott semmit. Dühített, milyen önelégült képet vág. Nyavalyás herceg!

Előhúztam az ellopott nyakláncot, és odahajítottam neki. Könnyűszerrel elkapta.

– Nincs a zsebemben semmi – feleltem összefont karral.

– Ezért átadhatnálak az őrségnek.

– De nem fogsz.

– Miért is?

Bár komoly arckifejezéssel nézett rám, a szemében derű táncolt, már-már szikrázott a holdfényben. Megint olyan közvetlennek tűnt, mint az ivóban, és ez majdnem elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ellazuljak. De csak majdnem. Nehéz volt elfelejteni, hogy a családjával együtt mit művel ezzel a várossal – hogy mit műveltek velem és a családommal.

– Azért mentettél meg, hogy aztán te magad zárass börtönbe? – tettem fel a költői kérdést.

A herceg nevetése túl hangosnak tetszett az éjszakai város csendjében, mégis volt benne valami kellemesen bizsergető.

Az ilyen férfiak mindig megpróbálják elbűvölni a nőket, figyelmeztettem saját magamat. Nem mintha aggódnom kellett volna emiatt. Sosem tudnék úgy nézni egy ardahani hercegre, még akkor sem, ha ő lenne az utolsó férfi a világon. Még akkor sem, ha ilyen vonzó.

– Igazad van – bólintott. – Nem azért mentettelek meg, hogy átadjalak az őrségnek. Elmondtam, mit akarok tőled.

Felidéztem, mit mondott az ivóban, amikor még csak egyszerű idegennek hittem.

Egy lámpás. Azt akarom, hogy lopd el nekem.

Miért akar Asmar herceg lopni? Ráadásul a palotából? Hiszen csak egy szavába kerül, és bármit megszerezhet. Kivéve, ha...

– Meg akarod lopni a saját családodat. Miért?

Bár az nem lepett meg, hogy aljas húzásra készül, kíváncsi lettem volna, mi lehet olyan értékes, hogy ilyesmire vetemedjen. Azt feltételeztem, hogy ha másokat nem is, egymást legalább tisztelik valamennyire az uralkodócsalád tagjai.