Csuklyámat a fejemre húzva megindultam a városon keresztülkígyózó úton, lépteim nyomán finom por kavargott. A kereskedőnegyed felé menet a lapos tetejű házak egyre nőttek, csinosodtak, az otrombán kiálló gerendák helyén erkélyek tünedeztek fel, az egyszerű homokszín és narancs falakat színes minták és domborművek váltották. Akadtak letisztult alakzatok és bonyolult, az isteneket dicsérő művészi alkotások is – ez utóbbiakat a sötétben nem láttam túl jól, de annyiszor tapostam már ezt az utcát, hogy jól emlékeztem rájuk.
Negyedórányi séta után befordultam az egyik mellékutcába, ahová csupán néhány lépésnyire kúsztak be az ivó széles utcájának fényei. A szegényebb negyedekkel ellentétben itt nem lógott mosott ruha házak közt kifeszített szárítókötélen, árnyékot adó ponyvákat viszont itt is erősítettek a szemközti épületekhez, és a jó minőségű anyagok mindig elbírták a súlyomat.
Amint az árnyékok megnyúltak, elmélyültek körülöttem, körbenéztem. Aztán mászni kezdtem. Elég volt egy kicsit nekifutnom, máris fel tudtam ugrani az egyik kiálló faldíszig. Érdes mészkő karistolta a tenyeremet, az ujjaimon a bőrkeményedéseket, ahogy felfelé másztam, de néha sima fát is tapintottam – ablakpárkányokat, díszítő rácsozatot. Errefelé tehetős népek laktak, messziről hozatott, drága anyagokból építették a házaikat, nem úgy, mint az egyre növekvő város mindenkori szélére szoruló nyomornegyedben, ahol egymást érték a hevenyészetten összetákolt, roskadozó épületek.
Azonnal a lapos tető sarkába mentem, oda, ahol egy mélyedésben időről időre el szoktam rejteni ezt-azt. Letettem az erszényemet, nehogy az érmék csörgése besurranás közben eláruljon. Majd visszafelé magamhoz veszem. Elgondolkoztam, hogy a dzsambiát is hátrahagyom, de végül meggondoltam magamat. Ki tudja, talán szükségem lesz rá.
Sokak szerint a világ leggyönyörűbb városa tárult a szemem elé, nekem mégis minden álmom és vágyam az volt, hogy magam mögött hagyhassam Ardahant, sőt, az egész birodalmat.
Mert ahová Ishaq szultán keze elért, ott kihunyt a mágia. Egyedül a szultán és családja bírhatott vele – az istenek kiválasztottjai.
Meg persze én, aki véletlenül sem hittem a kiválasztottságról szóló mesében.
A mágia emberöltőkkel ezelőtt az élet része volt, olyan természetes, akár a lélegzés. A legenda szerint egy egyszerű tevehajcsárfiúnak, Sajidnak köszönhettük – ő csalta ki nagy ravaszan egy dzsinntől, hogy aztán az egész szülőfalujával megossza. Ebből a faluból nőtte ki magát aztán Ardahan, a csodás képességek pedig apáról fiúra, anyáról leányra szálltak, és idővel eljutottak a környező településekre, épp úgy, ahogy a szél hordja szerteszét a homokot.
Az én családom is részesült az áldásból. Gyógyítók hosszú sora állt mögöttem, akik titokban segítették Ardahan népét a sötétség napja után – így hívta anyám azt a napot, amikor eltűnt a mágia a birodalomban. Anyám, aki bármilyen sérüléssel megbirkózott, akire kicsiként hasonlítani akartam, a leggyönyörűbb nő a világon, akinek mágiája aranykoronát vont a feje köré, akit az emberek barátságos mosollyal és hálával fogadtak, bármerre járt is.
De valaki elárulta. Talán egy elutasított kérő, aki apám halála után udvarolni próbált neki, vagy egy irigy szomszéd, esetleg egy elhunyt beteg hozzátartozója miatt érkeztek meg aznap a palotaőrök. Sosem derült ki, és valószínűleg nem is fog.
– Soha senkinek ne mutasd meg, Aliya!
A hangja még most, ennyi év távlatából is kristálytisztán csengett a fülemben. Egy pillanatra elszorult a torkom, de kihúztam magamat, és mélyre száműztem az emléket, oda, ahol a múltam összes többi darabkáját őriztem ezernyi lakat alatt.
VOCÊ ESTÁ LENDO
Az ellopott kívánság [beleolvasó]
FantasiaA kívánságoknak ára van... Aliya a birodalom legügyesebb tolvaja. Egyetlen cél vezérli, hogy összegyűjtsön annyi aranyat, amennyivel végre maga mögött hagyhatja a vízhiány sújtotta Ardahant. Az álma karnyújtásnyira kerül, amikor a gyűlölt szultán le...