Bébiszitter egy húszévesnek [regény]

20. fejezet

Az elkövetkező napokat úgy éltem meg, mint ahogy egy halálraítélt érezheti magát a siralomházban. Anya unszolására fokozatosan bedobozoltam azokat a holmikat, amikről úgy gondoltuk, hogy feltétlenül szükség lehet rájuk New Yorkban.

Anyának sem volt könnyű akkoriban, élete egyik legnehezebb döntését kellett meghoznia: felmondott a főnökénél. Ez jelentősen rontott a hangulatán, ugyanis folyton azon rágódott, hogy vajon hol kap majd állást, ha mégse jön be neki ez a kertész tanfolyam.

Apa ezeket az időnként előtörő sírógörcseinket női hisztériaként könyvelte el, nem nagyon törődött velük. Lázasan tervezgette az útvonalakat a jövendőbeli lakóhelyünk és a számunkra fontos épületek között.

Mondanom sem kell, Chrissel az összes adandó alkalmat kihasználtuk. Smároltunk a szobámban, a kertjeinket elválasztó sövénynél, a boltba menet, még a kukák mögött is. De ezek csak kétségbeesett kísérletek voltak az idő homokórájának megállítására. A szívünk mélyén mindketten tudtuk, hogy hamarosan vége. 

♥️♥️♥️

Augusztus huszonnegyedikére már kupacokban álltak a dobozok a nappaliban. Becsomagoltuk majdnem az összes személyes tárgyunkat, csak az olyan feleslegeseket hagytuk ki, mint például az elefánt alakú mécsestartót meg az elektromos konzervnyitót.

A gépünk délelőtt indult, és mivel az autóinkat a többi holminkkal ellentétben nem szándékoztuk magunkkal vinni, taxival mentünk ki a reptérre. Pontosabban csak anya meg apa, Chris ragaszkodott hozzá, hogy engem ő furikázzon. Apa ezt nem nézte túl jó szemmel, viszont tudta, hogy ha megtiltja, bőgni fogok.

A körülbelül háromnegyedes órás út első felében nagyon nehezen ment a beszélgetés, csak csendben ültünk, és néztük egymást. Én személy szerint élveztem a csendet – nehezemre esett volna kedélyesen társalogni összeszorult torokkal –, azonban a szőkét nyomaszthatta, mert hirtelen megszólalt:

– Emlékszel arra a napra, amikor először találkoztunk?

– Hát persze, nem volt az olyan régen... – feleltem egy fájdalmas mosollyal az arcomon.

A fiú álmodozó hangon folytatta:

– Tudod, eleinte utáltam ezt a várost. Utáltam, mert ott kellett hagynom a barátaimat. Aztán... aztán megláttalak téged, a kinőtt pólódban meg a vizes nadrágoddal...

– Nagyon szép látványt nyújthattam. – Kényszeredetten felkacagtam, majd zavartan beletúrtam a hajamba.

– Nem ez a lényeg. Hanem hogy amikor megláttalak, tudtam, hogy nem lesz ez olyan rossz. Miattad.

A szemeim a másodperc töredéke alatt bevizesedtek.

– Hagyd abba, sírni fogok! – suttogtam.

Chris nem felelt rá semmit. Egy darabig szótlanul vezetett tovább, aztán ezt mondta:

– Majd hívj fel, ha odaértetek, jó? – A hangja olyan volt, mintha épp egy gyászhírt közölne velem.

Éreztem, ahogy két forró könnycsepp legurul az arcomon.

– Hát persze – motyogtam fulladozva. Majd nekidöntöttem a homlokomat az ablaknak, és csendesen sírni kezdtem. Tudtam, hogy csak egy évig leszünk távol egymástól, ami lássuk be, jóval rövidebb, mint az örökkévalóság. Mégis, akkor ez olyan sok időnek tűnt, hogy valahányszor belegondoltam, toporzékolni támadt volna kedvem.

♥️♥️♥️

A búcsúzkodásunk a reptéren jóval hosszabbra nyúlt, mint amire anyáék számítottak. Chris semmiféle arra mutató jelet nem adott, hogy hajlandó lenne kiszállni a számból, és az igazat megvallva, én sem szerettem volna, hogy az a pillanat véget érjen.

– Jenny, kérlek, lekéssük a gépet! – dünnyögte apa. Egy darabig tisztes távolból, elfordított fejjel figyeltek minket, azonban a türelmük rohamos iramban fogyott.

Szomorúan felnéztem a srácra.

– Mennem kell – suttogtam elcsukló hangon.

– Csak még egy percet kérek – lehelte a szöszi halkan, azután újra és újra beleharapott az ajkaimba.

Lehunytam a szemem, és beletúrtam a hajába, mintha bele akarnám vésni a csókja ízét az emlékezetembe. Hát ez így kimondva borzasztóan nyálasan hangzik. De a lényeg átjön.

– Szeretlek, ezt ne felejtsd el – motyogta alig hallhatóan. Aztán hirtelen eltolt magától. – Menj! – jelentette ki határozottan.

– De...

– Menj! – ismételte meg valamivel hangosabban, bár remegő hangon.

Kővé dermedten álltam előtte.

– Menj már, az ég szerelmére! – csattant fel.

Könnyezve borultam a nyakába.

– Én is szeretlek! – hüppögtem.

Nem voltam teljesen magamnál, amikor anya gyengéden megragadta a karom, és elráncigált arra helyre, ahová már csak jeggyel lehetett belépni.

Az utolsó pillanatban visszanéztem a fiúra. Nem mozdult el, pontosan ugyanott állt, mint amikor otthagytam. Láttam, ahogy a szeméhez emeli a csuklóját, hogy kitöröljön belőle egy könnycseppet.