Bébiszitter egy húszévesnek [regény]

Epilógus

December nyolcadikán – három nappal a hazaérkezésünk után – Chris ragaszkodott hozzá, hogy úgy ünnepeljük meg a szülinapját, ahogy ő szeretné, ezért minden könyörgésem ellenére elrángatott paintballozni. Hamar kiderült, hogy én sokkal ügyetlenebb vagyok benne, mint az átlag, egy négyzetcentiméternyi tiszta hely nem volt a védőruhámon, mindenhova jutott bőven a ragacsos festékből. Mindazonáltal Chris nagyon élvezte, és nem vitt rá a lélek, hogy elrontsam a boldogságát a saját ügyetlenségem okozta morgolódással.

Aztán persze ott volt még a sulim is, amit több, mint fél éve nem láttam. Bevallom, egy kicsit tartottam attól, hogy vajon megváltoztak-e a többiek. De amint beléptem a főbejáraton, világossá vált előttem, hogy minden maradt a régiben. A diákok ugyanolyan fegyelmezetlenül rohangáltak a folyosón, a tanárok pedig továbbra is egyedül az ordibálással próbálták őket kordában tartani – nem túl sok sikerrel.

Apa életébe nem hozott sok változást az a pár hónap, amit azóta csak ,,őrült időszakként" tartok számon. Ugyanolyan korán kell kelnie minden nap, és ugyanolyan későn ér haza. Bár azt hiszem, egy kicsit szomorú lehet, amiért csalódnia kellett a cég New York-i székhelyéről dédelgetett illúzióiban.

Ellenben anya helyzete teljesen más lett. Egész rövid idő alatt talált állást egy helyi kertészetben, amit azóta is töretlen lelkesedéssel imád. Saját bevallása szerint ez a munka feltölti energiával, imádja a föld szagát, a növények zöld színét, a virágok illatát.

Anya sok hóbortjáról lemondott, amiket még New Yorkban talált ki magának, ám a templomba járásból nem engedett. De ezt őszintén szólva nem is bánom, ebben a rohanó világban mindenkinek szüksége van legalább heti egy órára, amikor végre nem kell foglalkoznia senkivel, egyedül maradhat a gondolataival. Igaz, Chris egyszer kigúnyolt miatta, hogy milyen vallási fanatikus lettem, azonban miután megfenyegettem azzal, hogy ezért a pokolra fog jutni, rögtön elhallgatott.

♥️♥️♥️

Két hónappal ezelőtt még tökéletesen kilátástalannak tűnt a helyzetem. És most mégis itt vagyok. Boldogabban, mint valaha. A saját szobámban, a saját külön bejáratú pasimmal.

Ő is itt van velem. Felajánlotta, hogy segít feldíszíteni a szobámat. Mert hogy mindjárt itt a szenteste, meg minden. Az ágyamon áll, és egy fehér fényfüzért akar rögzíteni a falra. Nem túl eredményesen, amint felragaszt egy cellux csíkot az égősor egyik végére, csúfondárosan lepottyan egy másik, az égősor már felragasztott végéről. De azért nagyon aranyos, ahogy a csípőjét ringatva dúdolgatja a Last Christmas-t.

Csak bámulom, és rájövök, hogy minden egyes porcikáját szeretem. A haját, a szemét, a mosolyát, a lelkének minden apró jellemvonását. Azt mondják, a tökéletes férfi nem létezik. És hát nem is. Chrisnek is van hibája, ó, de még mennyi... Viszont én ezeket nem látom, a szeretet idővel minden rosszat elhomályosít.

Az emberek azt hiszik, hogy a szerelem ott kezdődik, amikor két ember megismeri egymást. Azonban ez nem igaz. Nem tudunk rögtön belezúgni a másikba, mert félünk. Félünk az ismeretlentől, féltjük a szívünket. Ám ez az egész fejben dől el, ha valaki elhatározza, hogy a külvilággal és a saját gátlásaival nem törődve szeretni akar, akkor meg fogja találni azt, aki viszontszereti. Na, itt kezdődik a szerelem.