Rossz esték [Manuel ff.] 18+

1 fejezet

Igaz, hogy még nem volt az a tipikus nyári fullasztó hőség, de mégis amikor beléptem a strandra egyből elvarázsolt a környezet. Az idei év nyári slágere szólt, amire önkéntelenül is elkezdtem ringatni a csípőmet.

Mivel még pár napig tartott az iskola, ezért nem kellett szabad helyért pásztáznom a strandot, simán csak lepakoltam egy nekem tetsző helyre és vártam a barátnőimre, akikkel ellógtuk a mai napot.

Negyed órán belül mind a négy megérkezett és nevetve cuccoltak le mellém. Péntek volt a kedvenc napom és ilyenkor a nyár elején mindig kiveszünk egy napot a suliból és ellógjuk, hogy a vízparton töltsük.

Mivel nem voltak sokan, igyekeztük kiélvezni és nagyon sokat voltunk a vízben és napoztunk is. Nagyon jól szórakoztunk és azt akartam, hogy ez a nap sose érjen véget.

-Tudjátok, van egy furcsa érzésem...-szólaltam meg, és feltoltam a hajamba a napszemüvegemet.-Ez a nyár más lesz, érzem! És ezt már ezzel a nappal meg fogjuk pecsételni! Érzem!-mind a négyen helyeseltek, de nem igazán foglalkoztak azzal, amit mondtam.

Néha olyan kívülállónak éreztem magam köztük, pedig barátok voltunk. De mindig elhessegettem az érzést és megpróbáltam a legmélyebre temetni, ahogyan már szinte szokásommá vált.

De attól függetlenül úgy éreztem, hogy igazam volt. Ez a nyár tényleg más lesz, valamiért éreztem és ennek így kellett lennie. Már a csapatból mindenkinek volt pasija, csak nekem nem és ez kissé frusztrált és ők sem segítettek rajtam, hisz mindig megjegyezték és cukkoltak vele. De szerintem tök normális volt, hogy tizennyolc évesen még nem volt pasim, nem?!

Fogalmam sem volt az ilyenekről.

Ezért a napvégére már meguntam, hogy folyton feljött ez a pasi téma, ezért kedvtelenül megszólaltam.

-Elmegyek lángosért.-dünnyögtem és feltápászkodtam a pénztárcámmal együtt.

-De siess ám, nem fogunk megvárni! Addig mi elmegyünk szuveníreket venni, majd akkor az állomáson találkozunk...-szólt utánam fennhangon Szonja, mire csak egy erőltetett mosollyal az arcomon válaszoltam, hogy sietek. Természetesen ő nem evett szénhidrátot...

Szerencsére nem állt sor a lángosos bódénál, így kikértem a rendelést, de közölték, hogy már zárnak, mert csak hatig voltak nyitva, az utolsót pedig a srácnak adták ki, aki ott állt mellettem.

A lángosára nézve megkordult a gyomrom és átkoztam magam, amiért nem előbb jöttem. Aztán eszembe jutott egy nagyon elvetemült ötlet... Nem léphetek le a lángosával? Amúgy is telefonált és a másik irányba fordult. Majd talál magának másikat vagy passz. De jó ötlet lenne egy tetkós csávónak elvenni a kajáját, mit fogok csinálni, ha észrevesz és istenesen elver?

Nyugi, Léna!

A picsába! Kockáztatok!

A bódés csávó sem nézett oda, így óvatosan a tálca alá csúsztattam a kezemet és megfordultam vele, majd elindultam nagyon halk léptekkel, már majdnem elhagytam a részt és eltakart egy fa, amikor utánam szóltak és lemerevedtem.

-Hé, te! Éhenkórász kajatolvaj!-hallottam, hogy mellém kocog és én a szemébe sem mertem nézni.

Már készültem a halálos ítéletemre és arra, hogy a bokor mögé visz és megerőszakol.

-Én...én...bocsi...-nyögtem ki nagy nehezen és végül a szemébe néztem, de meglepődve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem nézett ki dühösnek, helyette szórakozottan csillogtak a szemei.

-Miért a kajámat nyúltad le és nem a tárcámat?-döntötte oldalra a fejét, mintha csak megérteni próbálta volna.-Mellette volt.-mutatta fel.

-Szeretem a lángost.-indokoltam meg egyszerűen.-De tessék, ne haragudj és jó étvágyat!-nyomtam a kezébe és megfordultam és a szégyen ismerős ízébe burkolózva akartam elhagyni a bűntett helyszínét, de a csuklómnál fogva visszahúzott.

Kérdőn tekintettem fel rá, de még mindig nem eresztett.

-Ha már le akartad nyúlni a kajámat, tartozol nekem annyival, hogy megtömhetlek.-mosolyodott el kajánul...