Egymáshoz illő, szemrevaló fehérneműt viselj bárhova mégy, kislányom! Nem tudhatod előre, ki lát majd aznap benne. - mondta mindig nagyanyám.
Nem éppen erre gondolt.
Az ujjaimat végigsimítom az alsónemű csipkés részletein és egy pillanatra szinte összeolvadok az anyaggal, mintha magam is tartoznék valamihez. Ott állok a ruhaszárító előtt lecsupaszított, meztelen testtel és egy másodpercig sem kérdőjelezem meg ami következik, csak azt, hogy illik-e mégis kiöltözni egy ilyen alkalomra. Majd határozottan rángatom magamra a ruhadarabokat, hogy elfedjem velük törékeny testem, azzal ami hamarosan nagy méltósággal le is kerül majd rólam. Ugyanilyen hiábavalósággal bámulom a tükörképemet a fürdőszobában. A bíborvörös rúzs ma valahogy megviselten fedi el ajkam eredeti színét és a göndör fürtjeim sem olyan vonzóak már. Nem tükröződik vissza a keretből senki, csak a visszavert fény jelzi, hogy még lehet élet abban a lakásban.
Magabiztosan sétálok keresztül az emberekkel tűzdelt állomáson. Vágyakozva igyekszem egy-egy tekintetet a hatalmamba keríteni, de mint a felesleges ember csak tétlenül megállok a kijelző előtt.
Kettő perc, két másodperc maradt hátra.
A megállóban mindenki tartott valamerre, ha nem is voltak céljai, aznapra mégis voltak. Eljutni egyik helyről a másikra. Nekem nem voltak, legalábbis nem ilyen értelemben.
"Vonat érkezik a második vágányra, a vágány mellett kérjük vigyázzanak!" - törte meg a gépi hang a monoton zajkavalkádot. De én nem vigyáztam. Lassan lehunytam a szemem, és mintha megadtam volna magam úgy temetkeztem bele a régóta időket álló sínpár ölelésébe. Egy másodperc maradt hátra és én elképzeltem, ahogyan a magány súlytalanná válik és a vonat kerekei alatt, mint a porcelán törik apró darabokra az a gyenge, megfáradt csapda, amiben évek óta bennrekedtem. Már a bőrömön éreztem az utolsó fájdalom érzését, amit elviselve végül megszűnik minden szenvedés. Az is ami volt, az is ami már soha nem lesz.
Szinte összeroppantotta a csuklómat a szorítás. Hatalmas, fülsüketítő sípolás és a vonat magatehetetlenül kényszerül megállásra. Az utasok mégis felszállnak, az én karomat pedig még mindig erősen szorítja valaki. Nem nézek rá, de kétségbeesett zihálása elárulja őt. Magához húz, de nem mondd semmit. Fájdalmas zokogásba kezd.
Hajnali kettő óra, kettő perc. Kimerült teste, békésen foglalja el az ágyat mellettem. Bizonytalanul felállok és felszedem a parkettán csapzottan heverő ruhákat. Ujjaimmal megérzem a sötétben a kezemben újra anyagot öltő csipkés melltartót.
Nagyanyám éppen erre gondolt.
