az őszi fuvallat megrebegtette a fölé hatalmasodó fák leveleit. fájdalmasan meredt maga elé, tekintete megakadt az előtte heverő levélkötegen. irigyelte őket.
sajgó irigység töltötte meg testét. hiszen ők szabadok voltak, nyomukban nem zilált ott untalan az elvárás. jelentéktelenül terültek a lány előtt, mégis nélkülözhetetlenül.
vágyakozva merült el a látványukban. egy kicsit közéjük akart tartozni, hogy megérezhesse a fékezhetetlen szabadságot.
csend volt körülötte, a fejében szüntelen kattogó gyötrödést azonban semmi sem volt képes elfojtani. egy darabig.
hirtelen összerezzent, megtörölte párás szemeit és a zaj irányába nyúlt. felvette a telefont, de nem szólt bele. lélegzetvisszafojtva hallgatta a vonal másik végét.
- eltűntél. - mondja ki lemondóan és felszínre törő, fortyogó düh kettősségével a hang.
ajkai megremegnek, csendben kifújja a fogvatartott levegőt.
- el. - zárja rövidre. hangja bátortalan és erőtlen. - mert magamba zártál. - teszi hozzá, s közben kimondhatatlanul fél. szavai túlsúlyosak.
nem ad esélyt a válasznak. a ki nem mondott gondolat bennreked és elnyeli a készülék. a lány kinyomja a telefont.
