Csak egy barát?

2. fejezet-Fura alak

-Povi, ne maradt le-mondta, majd megfogta a kezem- Akármikor beránthatnak egy sikátorba... -éreztem, hogy kicsit remeg a hangja és a kezemet is egyre erősebben szorítja. A hely, ahol megyünk, igen tele van sikátorokkal. Csak egy utca, mégis kilométereknek tűnik. Még mindig úgy érzem, hogy követnek. Kenshinen látom, hogy nagyon aggódik a fura alak miatt. Rég láttam már ilyenek. Egyre jobban hallottuk közeledni. Enji egyszer csak megállt, hátrafordult és magához ölelt.

-Ki van ott? -kérdezte határozottan. A fura alak előjött. Egy fekete köpeny és csuklyát viselt. Nem láttam az arcát. Minden esetre nagyon félek.

-Tudod te azt jól-szólalt meg nagyon mély, jéghideg hangon. Enji csak egy rosszalló pillantást vett rá, majd még jobban magához szorított.

-Mit akarsz tőlem, megint? –Megint? Szóval...ismeri?

-Azt a fiút-Miii??? Mit akar tőlem? Semmi pozitívat nem érzek belőle. Ez a csávesz egyáltalán nem szimpi. Nem akarom, hogy ez az egész igaz legyen.

-Nem adom. Keress mást magadnak, ő az enyém! -emelte fel a hangját a fiú. Egyépként tényleg azt mondta, hogy „ő az enyém"? Ezt, hogy érti? Majd később megkérdezem...

-A tiéd? Nem láttam még a városban! Nem kell mindenkit megvédened, akit találsz!

-Őt akkor sem adom. Nagyon régi legjobb barátom! Felejtsd el!

-Régi legjobb barátod? Soha nem láttam még itt! -vicsorgott a fura alak.

-Nemrég költöztek vissza! Ha akármikor is meglátom, vagy meghallom, hogy követtétek, vagy csináltatok vele valamit, végetek. -Enji nagyon mérges és elég erősen szorít. De amíg itt van, nem félek annyira vészesen...na jó nem, nagyon félek, de ha egyedül lennék sokkal jobban paráznék...miért pont velem történik ez az egész. Szerintem el fogom sírni magam...el is indult a könnyem...Kenshin asszem észrevette...-És ha megbocsájtasz, hazakísérem. Jobb, ha nem követsz minket tovább! Remélem emlékszel még a múltkorira!

-Hm-hümmögött, majd elfutott. A könnyes szemeimmel ránéztem a fiúra

-Nálatok majd elmondok mindent. Ott aludhatok? Úgy biztonságban lennél...

Én csak bólintottam, majd letöröltem a könnyeket. Kb 2 perc múlva, már szinte futólépésben hazaértünk. Anyának mondtam, hogy Enji itt alszik. Csak bólogatott. Felhívta a fiú anyukáját és mondta neki. Aztán elkezdtek egy baromi hosszú beszélgetést, szóval felmentünk a szobámba. Leültünk az ágyamra.

-Mi ez az egész? -kezdtem el bombázni a kérdéseimmel a fiút-Ki volt az az alak? Mit akart tőlem? Mit jelent az, hogy „ő az enyém"? -próbáltam erősnek tűnni, de a könnyeim megint kicsordultak.

-Sajnálom, hogy eddig nem mondtam...szóval...azt ugye már tudod, hogy rengeteg drogos és gyerekrabló van errefelé, igaz? -csak bólintottam- Az az alak, egy ilyen volt. Múltkor megvertem, mert bántotta a barátnőmet. De ő volt az, aki egyszer elrabolt. -láttam rajta, hogy nem akarja felidézni az emlékeit róla-Nem igazán akarok róla beszélni, de a legjobb haverom vagy, szóval el kellene mondanom mit csinált velem...

-Ha nem akarod akkor nem kell. -hagytam abba a könnyezést- Gondolom ugyanazt akarta, amit anno tőled igaz?

-Aha

-Amúgy mi volt az az „ő az enyém" duma?

-...ömm...hát...-pirult el-ha nem mondom, akkor lehet, hogy nem itt beszélgetnénk...vagy egyáltalán nem is beszélgetnénk...Bocsi

Mivel holnap suli van, ezért lassan le kéne feküdnünk aludni. Letusoltunk, megágyaztam Enjinek és lementünk vacsizni. Ezután lefeküdtünk aludni.