Csak egy barát?

4.fejezet-Barátnőmmel való randi után

Keshin szemszöge

Hazakísértem Redit. Lassan sötétedni fog. Anya adott valami izét, hogy adjam át Povi anyukájának, ha már úgyis megyek jászani.

-Jó estét!

-Szia, Doshi még nem ért haza.

-Nem baj, elmegyek megkeresem, tényleg anya küldöd ilyen...

-Ohh...Köszi, hogy elhoztad

-Nincs mit, akkor megyek, nemsokára jövünk-mondtam és kifutottam az ajtón. Hol lehet Povi? Már haza kellett volna érnie...mondtam neki, hogy ne maradjon sötétedés utánig...mivan, ha történt vele valami? Nem...ne gondoljunk a legrosszabbra. Tényleg, felhívom! -gondoltam miközben rohantam a skatepark felé. Kicsöng, miért nem veszi föl? Ekkor megláttam pár kerék nyomot az egyi köz szélén a sárba. Nem tudom mi lehet ez, de a nyomok egy zsákutcában lévő sikátorba vezettek. Povi nem...gördeszkázni ment? Ekkor megpillantottam egy gördeszkát a sötétbe meredő helyre. Megláttam egy fekete ruhás alakot. Mintha valamit...VAGY VALAKIT a falhoz nyomna...Várjunk csak...

-POVI??????-kiabáltam oda. Az alak megfordult, rámnézett, majd megpróbált elfutni, de én gyorsabb voltam. Behúztam neki egyet. Ettől a földre zuhant. Még bele akartam rúgni, de ekkor valaki összekötötte a két kezem hátulról. Megpróbáltam kiszabadulni, de mire sikerült már nyomukat sem lehetett látni. Mire észbe kaptam ketten maradtunk Doshival.

-Povi, jól vagy? -rohantam oda hozzá. Láttam rajta, hogy meg sem tud szólalni, annyira zokogott.

-Nyugodj meg, most már itt vagyok-öleltem át-Sajnálom, hogy randim volt. Többet kellett volna-

-H-ha ne-nem ma-maradtam volna olyan s-sokáig, ak-akkor ne-nem történt v-volna meg-küszködött a szavaival

-Csinált veled valamit?

-I-igen...a falhoz nyomott, és nagyon közel hajolt. Elkezdett nyúlkálni a pulcsim alá, aztán jelentél meg...

-Akkor még időben értem ide...-ekkor idebújt hozzám, én pedig még jobban magamhoz szorítottam. Így telt el kb 5 perc. -Ha megnyugodtál, akkor segítek hazamenni.

-Köszi...de...utána egyedül szeretnék lenni...

-Jó...gondolom anyukádat nem akarod ezzel terhelni...

-Nem...gondolom a tiéd sem tudja

-Hát...valóban nem tudja-jelentettem ki. Közben segítettem neki felállni. Ránéztem a ruhájára, ami tiszta kosz volt. -Majd azt mondjuk, hogy tanítottál deszkázni.

-Jó...ezzel a ruhákat is megmagyarázzuk.

Hazakísértem Doshit, és az anyukája megint küldött valami izét anyukámnak. Komolyan mondom postagalambnak használnak. Ahogy hazaértem átadtam a küldött sütit, felmentem a szobámba és lefeküdtem aludni, csak azért, hogy ne gondoljak azokra a dolgokra, amik ma este történtek.

Doshi szemszöge

Miután Enji hazament, elmentem letusoltam, és felmentem a szobámba, leültem az ágyamra és elkezdtem sírni. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni. A légzésem is egyre jobban gyorsult, nem tudtam ellene mit tenni. A szívem már majd kiesett a helyéről, olyan gyorsan vert. Emellett rettentően féltem és remegtem. Mi történik velem? A testem nem akar nekem engedelmeskedni. Mozdulni sem birok. Olyan érzésem van, mintha...mintha pár másodpercen belül meghalnék...nem fogom fel a dolgokat, amiket látok. Látom őket, de nem tudom miért van ez. Legyen már vége! A világ elsötétedik előttem.

-Doshi, gyere, kész a vacsora-hallottam anyukám hangját és ekkor visszakapcsolt az agyam. Itthon vagyok...nem történhet velem semmit. Biztonságban vagyok. Hallom anyukám lépteit ahogy jön fel a lépcsőn. Erőt vettem magamon...

-Most nem vagyok éhes-jelentettem ki egész normális hangnembe. Pont jókor, ugyanis megállt az ajtóm előtt és nem nyitott be.

-Ha később mégis ennél, akkor ott van a hűtőben

-Köszönöm-majd visszament a konyhába. Az óráknak tűnő idő valójában csak 10 perc volt. Még mindig potyogtak a könnyeim és remegett a kezem, de már meg tudtam mozdulni. Nem tudom mi volt ez. Az lenne most a legjobb, ha lefekszek aludni. Kényelmes pozícióba helyezkedtem és becsuktam a szemem. A könnyeim továbbra is elhagyták a szemem. Most elég hamar sikerült álomba merülnöm.