Őszi Románc

5.rész

Nem nekem egy napra nem elég egy cirkusz, nekem több is kell. Miért vagyok ennyire idióta hogy belemegyek a másik játékába.

-Amy!! Hé, te figyelsz egyáltalán?? - kérdezi Emi mellettem ülve ebédnél.

-Bocsi, mondd még egyszer, kicsit elgondolkodtam.

-Azt látom. - feleli a szemét forgatva.

-Jól van na, most már tényleg figyelek.

-Tudod van az a új fiú most nálatok. Hogy is hívják?? - tetteti hogy elgondolkodik én meg vörösödő fejjel oldalba lököm. - Na most meg mi rosszat mondtam??

-Tudod te azt és a nevét is szóval ne tettesd itt magad. - szólok rá.

-Rendben, oké, megadom magam - teszi fel a kezét - de még egy picit se jön be? - kérdezi huncut vigyorral az arcán.

-Te meg honnan szeded az ilyen dolgokat? - háborodok föl.

-Hé láttam, amit láttam és egyértelmű hogy te bejössz neki szóval most figyelj nagyon rám. - mondja Emi és nyomatékosan a szemembe néz - Ne engedd elszállni a lehetőségedet!! Jó?

-Milyen lehetőségről beszélsz te? - kérdezek vissza ö pedig rögtön vissza vág.

-Tudod te hogy miről beszélek! - förmed rám és igen tényleg tudom csak azt nem hogy mit kezdjek most ezzel. - Na jól van, menjünk órára! - mondja majd feláll az asztaltól és elköszön.

Én még egy darabig ott ülök aztán mikor felállok, hirtelen ledermedek és megfagy bennem a vér. A hátunk mögötti asztalnál ül Max és a haverjai. Jaj csak imádkozni tudok, hogy nem hallotta a beszélgetésünket. Hát megint pechem van mert mikor ránézek, ő rám vigyorog és kacsint egyet. Azt hiszem mindjárt összeesek ettől a mozdulatától akár milyen kicsi is. Túl vonzó ahhoz hogy el ne piruljak ezért elkapom a fejem és csak elsétálok.

Mire vissza érnék a terembe, becsengetnek és már nem marad időm lecserélni a véres kötést a kezemen. A tesi óta ez az első óra amikor Max ül mellettem és rögtön szemet szúr neki a dolog de nem teszi szóvá, csak ül és figyel. Megvárja az utolsó óra végét és csak akkor szólalna meg mikor már csak mi ketten maradtunk, viszont én közbe lépek mert nem bírom tovább.

-Inkább ne mondj semmit! Jó?

-Én nem is.... - mondja.

-De igen és tudom mit akarsz mondani! - na ezt kár volt kimondani mert abban a pillanatban a tekintete valami nagyon mássá változott.

-Igen? Na halljuk! - teszi keresztbe karjait mellkasa előtt és mélyen a szemembe nézve vár. Egy idő után feladja a várakozást és tekintete komollyá válik. - Gondoltam, nagy a szád, de nem tudsz semmit, egyáltalán nem ismersz. - szünetet tart és csak figyel, én annyira meg vagyok döbbenve, hogy mozdulni sem bírok - És ilyenkor megint csak hallgatni tudsz! - mondja és tesz egy lépést felém, majd még egyet és már csak egy kis lépés választ le minket egymástól és mikor azt is megteszi én próbálok hátra lépni egyet de megbotlok a mögöttem lévő székben és seggre ülök. Lesújtom szemeimet és a földet bámulom, aztán egy kezet érzek az államon ami arra késztet hogy nézzek fel, tekintetünk egymásba fúródik és valami olyat is meglátok benne amit nem lett volna szabad. Látom a dühét, a kétségbeesettségét, a fájdalmát és a felettem lévő hatalmát is. - Akármilyen okos is vagy nem ismered úgy az embereket, ahogy te azt gondolod. - suttogja, majd elveszi a kezét és csendben távozik a teremből.

Én csak ekkor tudok fellélegezni. Az elmúlt néhány perc kész katasztrófa volt számomra. Hazafele menet csak ezen járt az agyam és azon hogy mit is kéne most tennem.

Max szemszöge*

A tesi óra után csak azon járt az agyam, amit mondott nekem, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a szavait. De láttam a mindenki elöl eltitkolt érzelmeit és fájdalmát. Nem lehet nem észre venni azokban a gyönyörűen csillogó szemeiben azt a sok eltitkolt dolgot amit féltve rejteget az egész világ elöl, de én kiderítem a titkait. Mikor meglátom már érzem azt a mérhetetlen szenvedést a légkörben. Fogalmam sincs róla milyen szörnyű dolgokat élhetett át, hogy ilyen nyomot hagyott benne. Ezen kívül iszonyatosan erős a személyisége és az akaratereje. Ezért is szerettem bele, mert makacs, élettel teli, vidámnak látszik, de ugyanakkor törött is lelkileg és a szemei mindent elárulnak amit csak látni akarok. Mikor megláttam a véres kötést a kezén, elakadt a lélegzetem, mert tudtam, hogy én tettem vele ezt. Rá akartam kérdezni de nem tudtam egyszerűen mit mondani. Egyre többet vagyok ideges a jelenlétében és ez még jobban dühít. Nem tudom visszafogni az erőt ami bennem bujkál, nem tudom megakadályozni a kitöréseimet, ezt hozza ki belőlem. De én nem fogom feladni akármilyen nehéz is lesz, megszerzem ezt a lányt! Mikor megszólítottam az órák után fogalmam sem volt mit is kéne mondanom, aztán végül ő szólalt meg először és meg is döbbentem rajta. Már nem tudtam visszafogni a hirtelen reakciómat és akaratom ellenére is megcsináltam a bajt. Nagy valószínűséggel a frászt hozhattam rá és ezt a legkevésbé sem akartam volna megtenni ha nem szükséges, de most muszáj volt felemelni a hangomat mert nem ért semmit. Az meg egy másik dolog hogy én se nagyon, de nem kéne előre döntéseket hoznia vagy véleményt alkotni arról a személyről akit még nem is ismer.