Rövid mesék

Az igaz jó

Leszállt az éj, sötétbe burkolóztak a házak. Karácsony volt, Szenteste. Egy agyal pillantott le a havas utcákra. Körbe nézett, a szeme hirtelen megállapodott pár játszadozó gyermeken. Hideg volt, a hópelyhek fátyla alatt a gyerekek még épp az utolsó simításokat végezték a hóemberen. Egy kislány kendőbe takarva a ház sarka mögé bújva. Kopott, tarkán foltozott kendő volt az, amely éppen csak elfedte a ruháján tátongó lyukakat. A gyerekek játékának vége szakadt, mindannyian elbúcsúztak egymástól, majd hazaszaladtak, ki-ki a maga otthonába. Ekkor a kendős kislány előszaladt a fal mellől, egyenesen a hóemberhez. Kikapta a helyéről az orrát, a szenet a szemei és a szája helyéről kanyarította ki, a kopott lábast is leemelte a fejéről, vigyázva arra, nehogy megsértse az öregúr kobakját. Mert, tudjátok meg, öregúr volt már az, minden év karácsony estéjén ott állt, annak a háznak az oldalánál, már ki tudja mióta. A kendős kislány még egyszer visszapillantott, hogy lássa, nincs már ott senki, akivel meg kéne osztania zsákmányát, meghajolt az öregúr immár kopasz feje felé, majd elszaladt, mintha ott sem lett volna.

- Szánalmas! Lopni egy ilyen öregtől, ráadásul csupán régi lim-lomokat - fortyogott az angyal.

De most már aztán igazán kíváncsi lett, hova futott az a kislány azzal a sok felesleges holmival, így követte. A lány egy sikátorba szaladt. Ott csupa olyan ember volt, akivel más nem szívesen találkozna, azonban ő, úgy látszott, tudja merre megy. Egy eldugott sarokba ért, egy kuka mellé, ahol egy vénasszony kuporgott. Közelebb sétált hozzá, nem beszéltek sokat, ám az angyal azt sem igazán értette. Ezek után a lány a szenet egy fával és újsággal teli kupacra dobta, majd meggyújtotta az egészet. A lángok magasan az ég felé nyúltak, ám nem szabadott sokáig gyönyörködni bennük, mert a papír melege gyorsan elhal. A kislány fogta a lábast, teletöltötte tiszta, fehér hóval, beledobta a maradékokat, amiket aznap szerzett, majd végül a sárgarépát is megcsókolta és a tetejére illesztette. A lábast most a tűz fölé emelte, ám mivel nem volt mire rárakja, ő maga tartotta, míg meg nem melegedett. Aprócska kezei nehezen bírták a nagy vaslábast, de egésze addig tartotta a forró füleket, amíg a benne lévő folyadék fel nem forrósodott. Az angyal közelebb szállt a kis pároshoz, mert bizony, egyre kíváncsibb lett. A gyermek letette az edényt a hideg hóba, majd egy görbe kanállal az asszonyt kezdte etetni. A néni megfogta a melegen vöröslő apró kezeit. A kislány mosolygott.

- Semmi baj. Egyél csak - egy kis havat fogott mindkét kezébe, majd folytatta az etetést.

Ez így ment napokig és az angyal minden útjára elkísérte a kendős kislányt. Ott szállt felette, figyelte a lépéseit, egyre jobban a szívébe zárta a kicsi lelket. A gyermek kezeire rongyot tekert, így jobban bírta a forró lábast. Egyik reggel azonban az asszony az angyal mellett jelent meg az égben. Megígértette a túlvilági lénnyel, hogy vigyáz a kislányra, ahogy csak tud. Mert, tudjátok meg, az angyalok nem szeghetik meg az ígéreteiket. És azt is elárulta a néni, hogy a gyermek valójában az unokája, így még inkább legyen körültekintő. Az angyal rábólintott, mivel ő is igencsak megszerette addigra a lányt. Így teltek ezentúl a napok. A kendős kislány már nem nagyon főzött forró vaslábasban. Amit lehet, megevett nyersen. Egyik nap egy csapat gyerek jelent meg előtte az úton. Látszott rajtuk, hogy nem játszani akarnak. A lány a nagymamájától kapott kendőt szorongatta. A gyerekek lökdösték, hóval dobálták, kicsúfolták ruhája miatt, koszos kezei miatt. Az angyal próbált közbeavatkozni szélfúvással, a gonosz gyerekek elküldésével, de nem sokat tehetett, amivel ne tett volna rosszat a kislánynak is. Egyszer csak az egyik fiú lekapta a kendőt a kislány fejéről, majd ellökték és elszaladtak. Az angyal a földön fekvő gyermeket felsegítette, majd a tolvajok után ment, de nem találta meg egyikőjüket sem, úgyhogy visszament az áldozathoz. A lány sírt és elindult, hogy keressen egy zártabb helyet magának. Másnapra úgy köhögött, hogy alig kapott levegőt. Úgy botorkált csupán, bármerre akart menni. Hiába csinált neki az angyal napsütést, amik táncot jártak a homlokán, a gyermek egyre rosszabbul lett.

- Nem tudtam rá vigyázni, milyen egy ügyetlen angyal vagyok én - így búslakodott.

Hirtelen meglátott egy fiatal párt. Remény csillant a szemében. Ösvényt vájt eléjük a hóba, amik elvezettek az akkor már földön ülő kislányig. A fiatal hölgy amint meglátta a beteg gyermeket, odaszaladt, hogy segítsen. A gyermek sosem találkozott még idegen felnőttel, mindig gondosan ügyelt arra, hogy észre ne vegyék. Most azonban nem volt ereje elbújni. A férfi odament, karjaiba vette a kislányt és elvitte magukhoz. Ott a kandalló elé fektették, de előtte meleg takarót kapott, ám még mindig beteg volt. Este a kislány a nagymamájára gondolt. Arra, milyen jó lenne találkozni vele. És hirtelen látta maga előtt. Becsukta a szemét. Az angyal látta, ahogy kiszáll belőle a lélek. Nagyon megijedt. Ő megígérte, hogy megvédi. Ekkor eszébe jutott valami. Közelebb ment a fekvő gyermekhez, aki mellett addigra már ott térdelt a fiatal pár és az orvos is.

- Annyi mindent láttam már ezen a világon, olyan régóta létezem, azt hittem, már senki nem mutat nekem semmi újat - suttogott az angyal - és mégsem ismertem fel az igaz jót. Én már sok mindent láttam, de te többet taníthatsz ennek a világnak apróság. Jár neked egy újabb esély.

Ekkor fénycsóva kezdett kilövellni az angyal testéből. Tudjátok meg, az angyalok képesek megmenteni egy ember életét egyszer, ám azzal sajátjuk válik semmissé, a két lélek egybeolvad. Így is történt. A felnőttek csak ámultak a ragyogó fényesség láttán, de még hogy ámultak, mikor a gyermek kinyitotta a szemét. Lett nagy örömujjongás, az orvos pedig ott hagyta őket.

- Tudod, azon gondolkodtunk - mondta a fiatal férfi a kislányra nézve - lennél a lányunk?

Most már a gyermek is ujjongott és boldogan mondott igent. Végre egy igazi család tagja lett. A nagymamája pedig boldogan mosolygott rá odafentről.