Mindhalálig | Chishiya x reader

4.: A tenger, az ég, és minden mi közötte van

-Vízum? - néz barátnőire Haruko, akik hasonlóan értetlen arcot vágnak. - Meg amúgy is, mi a jó büdös franc volt ez, T/n? Jó hamar levágtad mi a szitu. - szegezi tekintetét most az említett lány felé, aki éppen az odafröccsent vért próbálja letörölni arcáról.
-Lesokkoltam, azt tettem amit egy ilyen abszurd helyzetben tenni kéne. - válaszolt, majd újra összefogta a szétesésnek induló haját.
-Ha én így kezelném a stresszhelyzeteket, már kineveztek volna valami hadvezérnek - szólt közbe Moe. A többiek felnevettek, amire ő is elmosolyodott. - Menjünk ki a partra. A tenger még ott van. - a többiek beleegyeztek, és elindultak a part felé, pedig a kikötőben megszámlálhatatlanul sok hétvégét töltöttek együtt. A halszagot sosem szerették, de egy idő után hozzászoktak, ahogy a sirályokhoz is. Nyáron viszont a partra mentek, most pedig történetesen nyár volt. A kikötőben amúgy is csak ezerszer rosszabb lenne a halak miatt. Csak sétáltak Tokyo üres utcáin, miközben felidézték a régi, együtt szerzett emlékeiket.
-Emlékeztek Taichi és Haruko kétnapos románcára? - vihogott T/n amire az említett lány oldalba lökte őt. - Moe, biztosan jól vagy? - vált témát. Bólogat, de az arcáról más olvasható le. A kötését átáztatta a sebe, ami nemrég újra elkezdett vérezni.
-Szerintem pihenjünk egy kicsit. - tanácsolja Haruko, és a legközelebbi padhoz húzza a már alig ellenkező Moe-t.
-Várjatok meg engem itt - fut el T/n embereket keresve. Az utcák üresek, de tudja, hogy nincsenek egyedül. A játékban is voltak, és biztos vannak a játékon kívül is. A levegő kezdett lehűlni, az idő éjfél körül járhatott, de mintha egy lélek sem lenne kint, amikor is hirtelen megvillant egy autó lámpája a közelben. A fényhez hamarosan hangok is társultak, amik hallatán T/n elkezdett irányukba futni. Az egyik utcasarkon egy régebbi évjáratú, szürke toyota fordult be, benne két fiúval az ülésein. Megálltak, amint meglátták a feléjük igyekvő T/n-t, és az egyikük kiszállt.
-Ki vagy te, és mit akarsz? Nem láttalak a visszatérők közt. - "Visszatérők?" Kérdi magában T/n.
-Az egyik barátom megsérült. Kérlek segítsetek. - a fiú azonban megrázza a fejét, és visszaül a kocsijába, de mielőtt becsukhatná az ajtót, T/n megfogja.
-Elvihetjük őket. Kaori örülne nekik. - mondja a kormánynál ülő fiú, amire a másik bólint. T/n is beszáll, és elvezeti őket a padhoz, amin Moe és Haruko ülnek. T/n lenyitja az ablakot, és kiszól a lányoknak, akik szintén beszállnak mellé. A kocsi elindul, és nagyjából fél óra alatt, Tokión egyszerűen áthaladva odaérnek egy régi színházhoz. Az épület rendben tartott külsejével kitűnik a többi közül, amik mind sűrű növényzettel beterített panel-, és irodaházak. Moe karja egyre rosszabb állapotban van, most már az iskolai ingje is véres. Haruko ránéz barátnője jobb kezére, ami szintén vörös lett a seb, majd a kötés szorításától.
-Ugye van orvosotok? - kérdezi a sofőrtől és a barátjától, akik látszólag haragszanak egymásra, mert egész úton csak az utat figyelték egy olyan világban, ahol mindenki eltűnt, és az utakon csak ők vannak. Az anyósülésen ülő, ablaknak támaszkodó fiú szólal meg, és egy egyszerű "igen"-nel válaszol, amire mindhárom lány megnyugszik pillanatnyilag. A szőke hajú srác azt mondta, hogy Moe meglesz. T/n és Haruko pedig hisznek neki, még akkor is, ha egy idegen, és csak egy kórházi alagsorban találkoztak vele alig pár másodpercre. Az autó lassan leparkol a színháznál, és megáll. Mindannyian kiszállnak, és az épület nagy, fából készült kapui felé veszik az irányt.