Mindhalálig | Chishiya x reader

6.: Vékony falak

A szobájuk igen csak hiányos volt világítás terén. Egy spot lámpa világította be az egész teret, ami Kaorinál látogatásuk idején nem volt felkapcsolva. Amikor Moe visszatért, már hajnalodott, de még egyikük sem volt álmos. Mindhárman a kanapén ültek, és gondolkodtak: a játékokon, a színházon és a helyzetükön.
-Hogy hogy megüresedtek a szobák? - töri meg T/n a csendet. A lányok odanéznek.
-Mi? - Kérdi Haruko.
-Úgy értem, hogy miért akarna innen bárki elmenni? - folytatja, miközben az üres Sibuját bámulja az ablakon át.
-Gondolom meghaltak a játékokban. - mondja Moe. Moe nem rég jött vissza a férfitól, aki az idekerülése előtt egy klinikán dolgozott. Ő látta el a karját, amin most egy új kötés van. T/n megrázta a fejét.
-Nem, ez egy pár szoba. Egy szobában általában ketten-hárman vannak Kaori szerint. - erre már senki nem válaszolt. Megvárták, míg felkel a nap, aztán kiléptek a folyosóra, és Kaori szobája felé vették az irányt. Bekopogtak, de az ajtót senki nem nyitotta ki, ezért megtették őt. A szoba tényleg üres volt.
-Gondolom dolga akadt az igazgatóságon. - jelenti ki T/n, majd visszazárják az ajtót, és lesétálnak a folyosó másik végén lévő lépcsőkön, ami a főteremhez vezeti őket. Ott van most majdnem mindenki. A terem már alig emlékezteti őket arra, hogy egy színházban vannak. A kapuval szemben egy bár van, előtte székek, fotelek, kanapék és asztalok körbe a helyiségen. Kaori az egyik fotelben ül, és éppen ivott valamit.
-Kaori! - siettek hozzá, amire ő felnézett. -Beszélhetnénk? - a nő bólintott, és mind a négyen elindultak a szobája felé, ahol a tegnapi-, vagy legalábbis éjféli helyükön foglaltak helyet. Az italát lerakta egy éjjeliszekrényre, összekulcsolta a kezeit, és az egyik szemöldökét felhúzva nézett a lányokra.
-A színházzal kapcsolatban lenne egy pár kérdésünk. - mondta Haruko, amire Kaori lendített a kezével, azt jelezve, hogy nyugodtan. - A kártyák. Mit kezdenek velük?
-Mi ez? Kikérdezés? - nevet fel Kaori - Visszajutni. Ha összegyűjtenénk az öszes számos lapot, talán visszajuthatnánk. Talán. - Teszi hozzá. - Ha játszunk, kapunk kártyákat. Ezt már valószínűleg tudjátok - a lányok bólogatni kezdenek. Kaori a szájához emeli a még mindig kulcsolt kezeit, és várja, amíg valamelyikük kérdez. A sorban következő Moe volt.
-Milyen rangok vannak, és hogy lehet magasabbat kapni? - dől előre a lány, miután a füle mögé seperte a haját.
-Ha sokat teszel a Visszatérőkért, rangot lépsz. Ha értékes kártyákat hozol, ha sokat játszol. - válaszol hezitálás nélkül. - A legmagasabb rang a színház feje. A király vagy királynő. Alatta a tanács, a tanács alatt az őrök vannak. Ti pedig - mutat a vele szembe ülő lányokra - Nyulak. Vagy lakosok. Én a tanács tagja vagyok. - Most T/n jött. Kaori a székében hátradőlve mosolyog, várva, hogy mit kérdez.
-Miért ürültek meg a szobák? Amikbe mi is lakunk? - Erre a két mondatra Kaori felhúzza a szemöldökét, és bár a leghiggadtabb hangon válaszolt, a hangja remegett, ő pedig félt.
-Erre nem válaszolhatok. - mondja, azzal az ajtóhoz megy, amit kinyit a távozó lányoknak. T/n még visszanéz a háta mögött, ahogy a nő becsapja a hátuk mögött. Visszatérnek a szobájukba, ahol megint leülnek a kanapéra.
-Ma játszunk? - kérdezi Moe, ahogy próbálja elterelni a szót az előbb történtekről.
-Megőrültél? - harap bele Haruko a lenn kapott sportszeletébe. - mégis minek mennénk? Elvileg van hátra úgy 4 napunk! Minek veszélyeztetnénk az életünket megint? - mondja idegesen, amire Moe megrántja a vállát.
-Kipróbálni. - válaszol.
-Hát én nem hiszlek el - áll fel Haruko, majd kisétál az ajtón, de mielőtt bezárná, visszaszól. - elmegyek levegőzni - azzal elsétál.
Egy fél óra múlva Haruko megint az ajtóban áll, kezében egy üres pohárral. Odasétál az ablakhoz, és kinéz Sibujára. Az utcák üresek, az épületek pedig sötétek. Mind sötét, kivéve a színház, ami Isten se tudja, honnan szerezte a fényét. Nemrég ment le a nap, amit ugyan Haruko nem, de a másik két lány láthatott. Lassan kezdett fekete lenni az ég, de a benti lámpák még mindig égtek.
-Te T/n - töri meg a csendet a kanapé karfáján támaszkodó Moe. T/n lassan odafordítja fejét. - Ha ez a hely van, akkor van más is, ugye? - a lány bólint.
-Nem is terveztem hosszú távon itt maradni. - ásít T/n.
-Én szívesen elmennék már. - szólal meg Haruko az ablakból. A nap már teljesen lement, és nincs mit néznie a növényekkel benőtt épületek sziluettjein kívül.
-Én meg már elmennék aludni - nevet fel Moe, és elindul a szobájukban lévő emeletes ágyak felé, felmászik az egyik tetejére, és betakarózik. - Igen, én alszok.
-Hát akkor jó éjszakát - sétál oda Haruko a villanyhoz. - Ugye nem baj? - néz T/n felé, aki megrázza a fejét. A lány lekapcsolja a villanyt, és ő maga is elmegy aludni.
-Még sétálok egyet - mondja T/n, azzal kisétál az ajtón, és kilép a sötét folyosóra. Pár perc múlva az egyik ajtó halk nyikorgását veszi észre, majd valaki kinyúl, megmarkolja a kezét, és berántja a szobába. T/n hátraesik, és az utolsó amit érez, az a hasító fájdalom a feje hátulján. Amikor magához tér, a lámpák fénye helyett egy pár gyertya által megvilágított plafont vesz észre. Felül, és rájön, hogy egy magukéhoz hasonló kanapén feküdt. Körülnéz a szobában, ahol rajta egy korabeli fiú ül a kanapéval szemben levő fotelben. Éppen a kartámlán könyököl, és a fejét támasztja a kezével, miközben a lassan ébredő lányt nézi. T/n felismeri őt, mert legutóbb a kórház alagsorában találkoztak. A fiú integet, amint látja, hogy T/n őt nézi.
-Szia, gondoltam szólok, hogy veszélyben vagy. - mosolygott, majd felkelt, és a szobában lévő asztalhoz sétált.
-Vizet? - fordul meg egy pohár vízzel a kezében, amire T/n bólogat. -Egyébként Chishiya - mondja, és átnyújtja az italt. -És te pedig?
-T/n - válaszol a lány, miközben próbál teljesen magához térni.
-T/n - ismétli meg Chishiya tört magyarral. - hallottam, érdekel a színház.