Mindhalálig | Chishiya x reader

1.: Rosszkor rossz helyen

T/n (te neved) egy cserediák. Most Japánban, azon belül pedig Tokióban tanul egy neves középiskolában. Ma egy unalmas keddi nap van, és éppen ebédszünet. Két barátnőjével, a hosszú, fekete hajú, frufrus, alacsony Harukoval és a most sötétbarna konytba fogott hajú Moeval sietnek vissza az újonnan szerzett kajájukkal a hamarosan elkezdődő matekórára.
-Ti mit vettetek? - kérdi Haruko, miközben felnyitja a saját instant leveses dobozát, amit ebéd gyanánt vásárolt egy közeli boltban. Moe felemeli a két zacskó epres cukorkát, t/n pedig a kettő darab onigirijét. Moe most már teli szájjal, tágra nyitott szemekkel próbál tőle kérni egy apró falatot, ő pedig jó barát módjára megfelez vele egyet, majd a másik lány felé nyújtja.
-Szeretnéd? - Haruko, miközben arra vár, hogy meghűljön a tésztája megrázza a fejét, aztán kavargatni és fújni kezdi az ebédjét. Hirtelen beront a terembe kettő osztálytársuk, és egyikük nekimegy Haruko padjának, ezzel a lányra öntve a tésztáját. Ő feláll, és miközben a fiú ezerszer megismétli a bocsánatkérését, kiszalad a teremből. Barátnői követik őt, és mindhárman a mosdóba érkeznek.
-Nézzétek meg, most az egész blúzom tiszta víz és szójaszósz! - panaszkodik, miközben próbálja kisúrolni a barnás foltokat a fehér ingjéből. - Nem jön ki! - nyugtalankodik jogosan, hiszen 2 perc és becsengetnek.
-Szerintem maradjunk itt csengetésig, és próbáljuk kihozni belőle a legtöbb foltot - nyugtatja barátnőjét Moe, aki még mindig minden erejét bevetve sikálja a szappant a ruhájához, de az csak nem segít.
-Már mennünk kéne órára. - mondja T/N. Az óra szerint már elkezdődött a matekuk, de a csengő még nem szólt. Visszasiettek a terembe, ahol senki viszont senki nem volt. Haruko odasétált a padjához, hogy megehesse a maradék tésztáját, undorodva vette észre, ahogy minden, ami a pohárba van mostanra már száraz, és néhány helyen penészes is.
-Hol van mindenki? - Moe körülnéz a teremben, hátha valaki otthagyott egy üzenetet nekik, de semmit nem talált. - Lehet, hogy előbb vége van az iskolának. - mondja.
-Az nem lehet - jelenti ki T/n, aki a folyosón keresi az iskolatársait. - arról tudnánk - a barátnői bólogatnak, majd kimennek hozzá, és végigjárnak a folyosón, hátha találnak egy termet, ahol még folyik a tanítás, vagy legalább van ott valaki, de semmi eredmény. Lemennek a földszintre, majd ki az utcára, ami fél órával ezelőtt még teli volt autókkal és munkából jövő, vagy tartó emberekkel, de most egy árva lélek sem volt a láthatáron. Mindhárman kezdtek megijedni a helyzettől, miután az ablakok egyikében sem égett villany, ment a Tv, vagy folyt a szokásos élet. Az út mentén parkoló autókban sem ült senki, és volt, amelyik egyszerűen kinyitható volt, de nem indult egyikük se. Az épületekbe sem volt nehéz bejutni. Volt ajtó, amelyik tárva nyitva volt, volt amelyiket a legkisebb szellő is nemes egyszerűséggel kinyitott. Sehol semmi élet.
-Hol van mindenki? - ez a kérdés mindhármuk fejében megfordulhatott az üres városban eltöltött idő alatt, de Haruko fogalmazta meg először. - Felhívom a bátyámat. - mondja, azzal kiveszi a telefonját a kézitáskájából, de az nem kapcsol be, bárhogy próbálkozik. - lemerülhetett. A tietek működik? - a két másik lány is ugyan így próbálkozik, de egyik telefon sem használható már.
Lassan kezdett besötétedni, de a lányok még mindig az üres utcákon kóvályogtak.
-Túl sok idő lenne hazasétálni. Menjünk be az iskolába - Mondja T/n, azzal visszaindulnak. Hirtelen felvillannak a házakon a nagy hirdetőtáblák, és balra mutató nyíl jelenik meg rajtuk, felettük pedig különböző játékra utaló feliratok.