Nem csak a véred akarom (TodoBaku)

2.

Lassan nyitogatni kezdtem a pilláimat majd néhány hunyorgós pislogás után teljesen kinyitottam szemeimet.

Életemben nem aludtam még ilyen jót. Az odumban a föld jóval keményebb, de ez az ágy jó puha és meleg.

Felültem majd egy hatalmasat nyújtóztam egy nagy ásítással kísérve.

- Szép jó reggelt, álomszuszék. - hallottam meg az ismerős hangot.

S meg is pillantottam a takarómon lévő denevért.

- T-te azt nézted, hogy alszom!? - akadtam ki.

- Mi? Ne-

- P-pe-perverz!

- De ne-

- P-perverz!!

- Az előbb jöttem be! - mondta miközben átváltozott majd eredeti alakjában ücsörgött az ágyamon.

- A-attól még p-perverz vagy mert nem ko-kopogtál.

- Kopogtam és válaszoltál is, hogy gyere.

- Mi? Tényleg? - lepődtem meg.

- Álmodban beszéltél? - mondta kuncogva.

- Ha-hagyjál... - mondtam elszégyelve magam s lehajtottam a fejem.

- Jaj, semmi baj. Néha én is szoktam.

- T-tényleg? - néztem rá.

- Igen. Mina mondta, hogy egyszer mikor elaludtam a nappaliban, elordítottam magam álmomba, hogy rohadt mókusok. - mondta kissé nevetve ami belőlem is kicsalt egy kisebb kacajt. - Látod annyira ijesztő azért nem vagyok. - mosolygott rám.

- De igen. - közöltem.

- Megértem... - tűnt el a mosoly az arcáról. - Éppen, hogy csak bejöttél és én azonnal megtámadtalak... Tényleg sajnálom... - mondta és szomorúan lehajtotta a fejét.

Tényleg sajnálja...

Én egy kicsit közelebb kúsztam hozzá.

Semmi baj Katsuki. Csak tedd meg. Nem lesz baj.

Egy pár másodpercig még haboztam majd hirtelen megöleltem.
Látszólag meglepődött.

- Ta-talán mégsem vagy olyan ijesztő. - mondtam halkan.

Ő egy aprót kuncogott majd visszaölelt. Akaratlanul bújtam hozzá majd fúrtam az arcom a nyakába. Egyre szorosabban öleltem, amit viszonzott is.

=Todoroki szemszög=

Mihelyt visszaöleltem, a kis vérfarkas úgy szorított és bújt hozzám mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék.

Aranyos

- Tu-tudod.... - szólalt meg halk elcsukló hangon. - Azóta nem öleltem meg senkit amióta az anyukámat megölték... - motyogta a nyakamba. Szóval akkor ezért szorít ennyire. Mert fél... Hogy ismét egyedül marad... - ...Úgy hiányzik.... - kezdett el pityeregni.

- Semmi baj... Megértem... Anyám elhagyta a családunkat mikor 107 éves voltam. Apám sosem tekintett úgy rám mint a fiára. Inkább mint egy fegyverre. Szóval hidd el... Meg tudom érteni.

- Sajnálom... - mondta két szipogás között.

- Én is... - válaszoltam.

Egy ideig még öleltük egymást majd én törtem meg a csendet.

- Nem vagy éhes? Menjünk le reggelizni. A többiek már biztosan várnak.

- Oké. - motyogta szipogva.