Lelkitársak (Nijiro Murakami)

Egy új követő

- Végre vége! - huppant le a kórház előtti padra Kendall, ahol találkozni szoktunk - Nagyon elfáradtam. Most olyan sokan voltak, azt hittem sosem lesz két óra. Nektek milyen volt?

- Unalmas. - ült le mellé Arthur.

Én az egyik oszlopnak támaszkodtam, Bruno pedig a telefonját nyomkodta. Indulnunk kellett volna, de egyértelműen egyikünknek sem volt kedve megmozdulni. Az idő szép volt, így hát jó érzés volt levegőzni az egésznapos bent lét után. A kórház ajtaja kinyitódott és két ember jött ki rajta. Nem figyeltem oda, csupán oldalról láttam ahogy felénk közelednek. Fáradt voltam, legszívesebben ledőltem volna az egyik kórteremben az ágyra.

- Oh.. Helló! - köszönt ide nekünk az illető ami miatt már rákaptam a tekintetemet.

A VIP szobában fekvő beteg jött ki egy nővel, hátán egy nagy táskát cipelve. Mosolyogva állt meg egy pillanatra és intett felénk. Kissé meglepődtem, Arthur azonban rögtön reagált.

- Helló! Csak haza engednek? Azt hittem estig töltögetik a papírokat.

- Én is attól féltem. - nevetett fel a férfi - Nektek még tart a gyakorlat?

Szeme egy pillanatra rám téved, majd azonnal vissza, mivel Arthur nyugodtan válaszol neki.

- Dehogy. Az hiányzik. Most épp energiát gyűjtünk, hogy vissza menjünk a koliba.

A férfi mellett a nő japánul kezdett el halkan mondani valamit neki, mire ő bólintott majd válaszolt. Kicsit közelebb lépett felém, felvéve velem a szemkontaktust. Mosolya nem hervadt le, kedvesen nézett rám.

- Voltál már valaha Japánban?

- Most vagyok életemben először. - vakartam meg a tarkómat beszéd közben.

- Akkor nem innen ismerlek. - gondolkozott el - Érdekes. Esetleg benne vagy valamelyik színtársulatban? Láthattalak valamilyen előadáson?

- Én és a színészkedés két külön fogalom. - nevettem fel - Ha valaha részt vettem volna ilyen előadáson, akkor maximum a díszletek elhelyezésében tudtam volna segíteni, vagy a jegyeket beszedni. Viszont nem voltam sosem.

- Huhh... Feladtad a leckét, az egyszer biztos. - kissé meghajolt majd vissza lépett a nőhöz és megigazította a táskáját a vállán - Nos örülök, hogy beszéltünk. Sok sikert a hátralévő napokhoz. Sziasztok. - köszönt el mindenkin végig pillantva, de a végén rajtam ismét megakadt a szeme, majd hümmögve elindult.

Mindannyian köszöntük és amint hallótávolságon kívülre kerültek Kendall fordult felém.

- Hát ez ki volt?

- A VIP beteg. - válaszolt helyettem Arthur - De miért kérdezgetett ennyire?

- Nem tudom. Azt mondta ismerős vagyok neki.

- Vagy csak flörtölt veled. - vigyorodott el a lány - Uuu.. Japánba jössz és egyből megtetszel el színésznek? Taníts mester.

- Ne viccelődj.

- Nem viccelek. - a távolban lévő férfi után néz - Még jól is néz ki. Hozzánk nem jönnek ilyen helyes betegek.

- Biztos félnek, hogy molesztálni fogod őket. - csatlakozott  beszélgetéshez Bruno is a telefonját elrakva.

- Hehe. Nagyon vicces. - fintorodott el Kendall majd vissza fordult hozzám - Mi is a neve? Muszáj megnéznem egy filmjét.

- A csajok pornó helyett a filmeket nézik? - nevetett fel Arthur is, mire Kendall vállba vágta.

- Ne legyetek már taplók! Csak kíváncsi vagyok, hogy jó színész-e.

Innentől megkezdődött a szócsata és a két srác még akkor is Kendallal viccelődött amikor elindultunk kifelé a kórházból. Nevettem rajtuk, amikor aztán a kezemben lévő telefon enyhén rezegni kezdett ráfordítottam a tekintetem, hogy megnézhessem milyen értesítést kaphattam. Egy üzenet egy családtagtól vagy egy baráttól, gondoltam én, azonban a szemem majd kiesett a helyéről mikor megláttam az értesítést. Instagrammon új követőm lett Njr_mk néven.