Egymillió fontos bébik | ✓

3.5 Gazdag élet küszöbén

London, Charlotte rezidenciája, október vége

Besötétedett, mire felértek Londonba. Az utcalámpák sárgás fényei sejtelmes színbe vonták a szűk utcát, szerencse, hogy a sok impozáns, fehérre vakolt minikastély közül kitűnt Charlotte új rezidenciája. Vörös téglás falak magasodtak a kerítés túloldalán mediterrán stílust sugározva magukból. Charlotte öt éve döntött úgy, hogy a London agglomerációjában álló luxuskastélyát az óriás birtokkal egy luxusvillára cseréli, ami, bár csak jelképes kerttel rendelkezik, de fél órára fekszik a belvárostól.

Így is potom tizenkétmillió fontot fizetett érte.

A garázst Charlotte Bentley-je foglalta el, ezért a kocsibeállóra parkoltak. A gyerekek kipattantak hátulról, Miranda pedig kiemelte Princess hordozóját, amit a lakója panaszos nyávogással konstatált. Egyszer álltak meg fél órára, hogy a macska kicsit kinyújtóztathassa magát, ezért Miranda maximálisan átérezte a frusztrációját. Leyton csengetett, és a mozgásérzékelős lámpák fényárba vonták, ahogy beleszólt a kaputelefonba. Kisvártatva felharsantak a ház úrnőjének kopogó léptei. Charlotte csak egy köntöst kapott magára és kezeit feltartva tipegett feléjük.

– Jövök már, jövök! Kicsit későbbre vártalak titeket – csicsergett és arcáról sütött az izgalom. Parfümfelhő lengte körbe.

Később? Leyton megírta, mennyi időt mond a GPS, szóval nem kellett volna meglepetésként érnie.

– Miranda gyorsan megvacsorázik a lányokkal, mert utána indulnia is kell tovább. Én addig behozom a dobozokat – intézkedett Leyton, miközben Charlotte teátrális lassúsággal köré fonta a karját.

A legszükségesebb dolgokat hozták magukkal és a macskát, a többi ingóságuk a költöztetőnél pihent, ami másnapra ígérte magát.

– Ne viccelj, édes fiam! Te itt nem fogsz cipekedni, mindjárt szólok Jonathannak – válaszolta Charlotte, miközben egy-egy puszival köszöntötte Mirandát, a lányokat, beköszönt Princessnek a rácson át, majd megperdül a sarkán és visszatipegett a letérkövezett tíz méteren a bejárati ajtóhoz.

Mert Charlotte mindenese, Jonathan, az ötvenplusz évével rátermettebb pakoló ember... Leyton is elengedte a füle mellett a megjegyzést, mert már fordult vissza az autóhoz a cuccokért.

– Jon, gyere kérlek, megérkeztek! – hallotta Miranda Charlotte magas hangját, miközben a lányokat beljebb tessékelte a kapun a falatnyi kertbe, amely inkább óriás teraszként funkcionált, de egy kerti tó, kis vízeséssel és cserepes leanderekkel épp elfért benne.

– Hadd segítsek én is, Charlotte! – szűrődött ki a széles, sötét ajtón egy ismeretlen, Jonathanénál lényegesen fiatalabb férfihang.

– Jaj ne viccelj, Arthur!

Arthur? A személyzet új tagja lehetett, mert ezt a nevet Miranda még nem hallotta.

Közben Jonathan hórihorgas termete megjelent az ajtóban. Miranda eddig csak ingben és vászonnadrágban látta, de úgy tűnt, a nagy költöztetésre praktikusabb öltözéket választott, bár még a melegítőszettje is kínosan jól szabottnak tűnt, és a bőrcipőtől sem vált meg. Kopasz fején megcsillant a sárga lámpák fénye.

– Jó estét, Mrs. Landon.

– Öhm, jó estét, Jon – köszönt vissza félszegen Charlotte becézését használva. Ez tűnt odaillőnek annak tudatában, hogy mostantól egy fedél alatt fognak lakni.

Nem hitte, hogy valaha megbarátkozik a gondolattal, hogy Charlotte személyzetet tart. Jonathanon kívül még egy Marthához hasonló bejárónőt foglalkoztatott, aki takarított és főzött rá, illetve egy másik hölgyet, aki helyette ugrált el a városba intézni az ügyes bajos dolgait, és a tekintélyes bevásárlólistáját.