Egymillió fontos bébik | ✓

13.2 Családi túlvállalozás

London, Charlotte rezidenciája, május közepe

– Ha Lottie tizenkét szeletre vágja a tortát, és ebből megeszik négyet, akkor az az öh... fele lesz?

– Négy tizenkettede vagy egyharmada – sóhajtott fel Leyton. Fel nem fogta, hol ronthatja el a dolgot, hogy negyedóra kitartó magyarázata dacára Amy még mindig nem értette a feladatot.

– Irigylem Lottie-t, én is akarok tortát enni – állapította meg a lánya a kezéről felpillantva. Leyton azt sem tudta megértetni vele, hogy az ujjai és a torta szeletek száma nem feltétlen feleltethetőek meg egymásnak. – Mikor lesz ebéd?

– Még csak tizenegy van. Próbálkozz meg a másik feladattal – nógatta Amyt. A szalonban ültek, a nap csábítón szűrődött át a függönyön, Leyton megértette, hogy lánya figyelme miért kalandozott el tíz percenként a matekpéldákról.

– Kate né-négy almát vesz a piacon... – olvasta a lány akadozó nyelvvel újra a könyv fölé görnyedve. – Megevett hazafele egyet, akkor hányadré... hányadrésze marad meg? – Hangosan felnyögött. – Kate miért ehet almát, miközben én itt éhezek?!

– Hozok neked valamit – ajánlotta fel Leyton végül. Egy kis szünetet nyugodtan tarthattak, egyébként sem ártott járnia egyet.

– Hagyd apa, úgysem segít – érkezett a lánya meglepően letargikus felelete. Lepillantott Amyre, aki lehajtott fejjel, ölébe ejtett kezekkel ücsörgött a székében. – Nem fog menni.

– Még csak alig egy órája kezdtük a gyakorlást, és én nem vagyok Arthur...

– Ő se tudta elmagyarázni, és már nem is fogja.

Valóban nem. Charlotte megvált tőle, míg Leyton a kórházi ágyat nyomta, bár igazán várhatott volna vele a felvételi utánig. Alig két hetük maradt, és hiába rendelkezett Leyton végtelen szabadidővel, a magyarázás nem tartozott az erősségei közé. Katie a szemébe is mondta előző nap este, hogy mióta ő tanítja, azt sem érti, amit eddig felfogott.

– Apa, mindketten tudjuk, hogy én nem vagyok elég okos ehhez!

– Ez csak egy feladat.

– Amikor átmentünk Vickyhez meg Carrie-hez, totál hülyének éreztem magam – folytatta a lánya töretlenül. – Azt mondták, ők már szorozni is tudtak, amikor annyi idősek voltak, mint én. Meg tudták az összes főváros helyét az Eurepó térképen.

– Európa.

– Igen, szóval azon!

– De nem kérdezik a felvételin.

– Ha nem akarták, hogy értsek valamit, franciául beszéltek egymással, még Katie is alig tudta őket követni – folytatta Amy, és megremegett a szája.

Leyton tehetetlenül ült a lánya mellett, majd Amy vállára simította a kezét bátorítón.

– Én semmiben se vagyok jó... – motyogta lánya az orra alá, ezért a férfi alig értette a szavait. – Meg fogok bukni a felvételin, és csak nekem nem lesz uniformisom! – zokogott fel, majd rögtön bele is törölte az orrát a ruhaujjába.

– Akkor felvesznek máshova.

– De én oda akarok járni, ahová Katie, Vicky meg Carrie! Mint minden Landon-lány!

Leyton gondterhelten figyelte Amyt, ahogy rázta a sírás. Végül közelebb húzta magához, és csak egy kicsit rándult össze, amikor Amy vehemensen a mellkasába fúrta az orrát.

Ez a látogatás nem most történt, hanem hónapokkal ezelőtt. Tehát Amyt ilyen régóta bántották az unokatestvérei szavai, Leyton mégsem tudott róla. Hogy is tudhatott volna, alig töltött időt otthon, és akkor fejben is a LÉN falai között járt. Eszébe sem jutott, hogy a lányait nyomaszthatja a felvételi, hiszen ő magában már előre minden lehetőséget elfogadott. Örült volna, ha bekerülnek egy ilyen jó hírű intézménybe, de nem rázta volna meg az ellenkezője sem.