Egymillió fontos bébik | ✓

10.2 Házassági fogadalom

Emilia Werner, PhD. rendelője, London, április eleje

– Köszönöm, hogy ilyen hamar fogadott.

– Nem tesz semmit, Miranda, én csak örülök annak, hogy nem kell egy órát tétlenül végigülnöm – válaszolta a pszichológus egy finom mosoly kíséretében. – Jöjjön, foglaljon helyet.

Talán létezett egy prospektus, amiből komplett rendelőberendezést lehetett beszerezni, mert Mrs. Werner irodája szakasztott ugyanúgy nézett ki a magánrendelésén, mint a klinikán. Csak a képek tűntek másnak, és a kilátás. A szomszédos épület csupasz falára nyílt az ablak, de talán a tengernyi orchidea a párkányon pont azt a célt szolgálta, hogy kicsit feldobja a látképet. Miranda a fehér karfás fotel mellett döntött, az állt messzebbre a nő dolgozóasztalától. Az anyag mintha magába kebelezte volna, és ösztönösen az a gondolata támadt, hogy marasztalni akarja, míg a lelke minden förtelmes titkát meg nem osztja a pszichológussal.

Igyekezett megfékezni a gondolatait, mielőtt arra a következtetésre jut, hogy hiba volt ide jönnie. Hiszen épp az ilyen gondolatok miatt volt itt.

A békülésük estéjén kézenfogva sétáltak vissza Leytonnal az autóhoz, majd hajtottak el Charlotte házába. Miranda mindent be akart vallani a lányoknak, majd térden állva a bocsánatukért könyörögni, de Leyton lebeszélte róla.

Így is sírva borult a két lány nyakába, Katie-től pedig végül bocsánatot kért, amiért olyan gorombán bánt vele, pedig „csak egy barátjával találkozott a városban". Szinte égette a nyelvét a hazugság, de abban egyetértett Leytonnal, hogy többet ártott volna, mint használ, ha a gyerekeiket is felvilágosítják róla, az anyjuk milyen mélységekbe zuhant...

Mirandának boldognak kellett volna lennie, mert megkapta, amire vágyott, a régi Leytont, vagy még inkább annak egy feljavított verzióját, aki a munkából hazaérve a laptoptáskáját a fogasra akasztotta az előtérben, aki a késő délutáni órákban aktívan segített a lányoknak készülni a felvételire, az esti óráit pedig Mirandára áldozta. Viszont a nő tudta, hogy a kialakult helyzetért ő volt az igazi felelős, ő és a végletes, romboló természete. Most megbeszélték a dolgokat, és ha nem is találtak orvosságot minden problémájukra, együtt igyekeztek kiötölni a megoldást. De mi lesz, ha ismét akadály gördül Miranda elé az életében? Mi lesz, ha újra döntéshelyzetbe kerül? Képes lenne felelősségteljes felnőttként viselkedni, vagy újra belekerülne ebbe az átkozott spirálba? Csak menekülne és menekülne, miközben belemarna minden segítséget nyújtó kézbe?

Nem. Nem engedhette meg ismét, hogy ilyen mély gödörbe zuhanjon. Nem volt normális, hogy ennyire labilissá vált, akkor sem, ha ilyen sok radikális változás történt az életében.

Már nem tudta, hogy a telefonja névjegyzékének egyelése közben, vagy Katie párterapeutás megjegyzése miatt merült fel benne a klinikai pszichológus neve, de felmerült benne, majd azonnal el is vetette. Aztán rákövetkező nap újra eszébe jutott Mrs. Werner, majd a rákövetkezőn is, és rájött, képtelen megszabadulni a gondolattól. Mégis szorongva kérdezte meg Leytont, hogy mit szólna hozzá, ha szakszerű segítséget kérne. Csak egy alkalomra menne le, valószínűleg nem számítana semmit, talán nem is érdemes erre pénzt és időt áldozni...

De Leyton támogatta benne, úgyhogy nem volt menekvés.

Kételkedett benne, hogy Mrs. Werner fogadni fogja, ezért reménytelenül (és gyáván) csak egy üzenetet írt neki másnap reggel. Őszinte meglepetésére már fél kilenckor visszaírt neki a doktornő, hogy egy betege visszamondta az időpontját tizenegytől, ha ráér, eljöhet hozzá. Miranda ijedtében majdnem visszautasította az időpontot arra hivatkozva, hogy van programja..., pedig persze nem volt. Mellbe verte lehetőség, hogy alig két órán belül már találkozhat a nővel, de végül megmakacsolta magát. Ő akart változást az életében.