Pszichológiai Tények

Milgram-kísérlet

A Milgram-kísérlet valószínűleg az egyik
legismertebb, bár etikai és kísérleti okokból az egyik legvitatottabb kísérlet a pszichológiában.

Stanley Milgram szociálpszichológus az 1960-as évek elején a következő kérdést kívánta megválaszolni: vajon az átlagemberek hajlandóak lesznek-e engedelmeskedni a tekintélynek, és engedelmeskedni a nyilvánvalóan embertelen utasításoknak?

A második világháború eseményei adták a motivációt.

Miért volt olyan sok ember hajlandó a náci gyilkológépezetben szolgálni a náci rezsim alatt? Ezeknek az embereknek csak alapvető jellemhibájuk volt, vagy vannak olyan helyzetek és körülmények, amikor bárki képes lenne megkínozni és megölni másokat?

A kísérlet:

1961-ben a Yale Egyetem meghirdette a helyi újságban, hogy önkénteseket keresnek, akik hajlandóak részt venni egy memória- és tanulási kísérletben. Nem tudták, hogy ez csak színlelés.

A kísérletben mindig két alany vett részt. A kísérletvezető elmagyarázta az alanyoknak, hogy a cél annak tanulmányozása, hogy a büntetés hogyan hat a tanulásra. A résztvevőket sorshúzással osztottuk tanárokra és diákokra. Amit a tanárok nem tudnak: a sorsolási eljárást manipulálják, a legtöbben barátságosnak és kedvesnek tartott ír-amerikai diákot, a „tanítványt" speciálisan erre a szerepre képezték ki, és persze soha nem érte igazi fájdalom.

A teszt során a tanuló megjegyzi az asszociációs párok listáját, amelyet a tanárnak ellenőriznie kell. Mindkét teszt résztvevője több váltókapcsolóval ellátott "sokkgenerátort" mutatott. Ezek növekvő sorrendben voltak elrendezve, és 15 V-tól 15-ös lépésekben a 450 V-os maximális erősségig terjedtek. Ezenkívül néhány kapcsolót "enyhe sokk", "mérsékelt sokk", "nagy sokk", "nagyon súlyos sokk" és "veszély: fenyegető sokk" felirattal látták el. Minden alkalommal, amikor a tanuló rossz választ ad a tanárnak meg kell fordítania a kapcsolókat a növekvő áramütéssel.

Egy külön szobában van egy elektromos szék, amelyhez a tanulót kötik. Az elektródákat rögzítik és csatlakoztatják a generátorhoz.

Itt a diák azt állítja, hogy gyenge a szíve, de a kísérletvezető megnyugtatja, hogy a sokkok nagyon fájdalmasak lehetnek, de nem okoznak maradandó szövetkárosodást.

A kísérlet elején a tanuló többször helyesen, többször hibásan válaszol. A tanár minden hibánál megnyomja a következő gombot, és megbünteti a tanulót.

Ez utóbbi egy előre meghatározott minta szerint reagál, de a fájdalom hangja valóságosnak tűnik a tanár számára.

75 volton a diák nyögni és jajgatni kezd, 150 volton a kísérlet leállítását követeli, 180 volton üvöltözik a fájdalomtól, 300 volton pedig ragaszkodik a szabadon engedéshez.

Másrészt a vezető követeli, hogy a tudomány érdekében végzett kísérletet folytatni kell. Ha a tesztalany kétségeit fejezte ki, vagy távozni akart, a vezető megkérte őket, hogy folytassák négy szabványos mondattal. A mondatok egymás után  hangzottak el, és a negyedik alkalom után véget értek. Előzetesen begyakorolták őket is, hogy egyforma hangzásúak legyenek, és elkerüljék a fenyegető felhangot.

Az alanyok érzelmileg reagáltak áldozataik szorongására (tiltakozás, izzadás, remegés, dadogás és a feszültség egyéb jelei), de engedelmeskedtek az utasításoknak. Észrevehető volt, hogy a tesztszemélyek gyakran igyekeztek a lehető legkevésbé észlelni áldozatukat, és figyelmüket a kísérletezőre irányították, feltehetően azért, hogy a belső feszültséget enyhítsék, és alkalmazkodva elviseljék a helyzetet.

Milgram ezt a viselkedést "a tekintélyre való ráhangolódásnak" nevezi.

Egyes résztvevők tagadták felelősségüket, vagy áthárították az önként jelentkező diákokra. Mások úgy próbálták csillapítani a fájdalmat, hogy csak röviden nyomták meg a gombot, vagy túl világosan próbálták felfedni a választ.

Eredmény:

A 40 emberből 26-an mentek fel a 450 voltos maximális feszültségre, 5-en 300 volton, 4-en 315 volton, 2-en 330 volton és egyen 345 volton, 360 volton és 375 volton állították le a kísérletet.

Az eredmény annyira meglepő volt, hogy Milgram további teszteket végzett különböző paraméterekkel.

Az egyik változat a tanár és diák közötti közelségre vonatkozott.

1. Az alany se nem látta, sem nem hallotta a tanulót. Amikor elérte a 300 voltos határértéket, a falba ütött.

Itt az emberek 65%-a volt hajlandó a hallgatót a maximális feszültséggel megbüntetni, az átlagos feszültség, amelyen a résztvevők kiestek, 405 volt volt.

2. A tanár hallotta a reakciót a hangszórókon keresztül. 62,5%-uk volt készen a maximális feszültség leadására, az átlagos feszültség 367,5 volt.

3. A tanárok és a diákok zárt helyiségben voltak. 40%-a készen állt a maximális feszültség megadására, az átlag 312 volt volt.

4. A tanárnak kesztyűvel védve kellett rányomnia a diák kezét egy fémlemezre, aminek elektromos töltéssel kellett rendelkeznie. Itt még 30% volt készen a maximális feszültség leadására, az átlag 268,2 volt.

De mit jelent mindez? Miért viselkedtek így az emberek?

Alapvetően mi, emberek szeretnénk megfelelően viselkedni, mások kedvében járni, és tetszeni akarunk.

Az emberek úgy cselekszenek, ahogy mások, vagy azt tegyék, amire kérik őket, hogy elfogadják és értékeljék őket.

Ezenkívül az emberek más emberekre
támaszkodnak, és új, kétértelmű helyzetekben viselkedést (főleg szakértőktől) alkalmaznak. A kísérletben az alanyok nehezen tudtak engedelmeskedni, mivel egyetlen érv sem volt az elszakítás mellett, ami kielégítette a hatóságot (a vezetőt).

Ha lett volna egy egyszerű mód a tesztalanyok számára (pl. Befejezés gomb), valószínűleg néhányan leállították volna a kísérletet.

Egy másik magyarázat az, hogy a feszültség fokozatosan nőtt. Ellentmondás lett volna 165 volton áramütést adni, és nem 180 volton.
Ez azt is megnehezíti, hogy az alanyok ne tegyék meg a "kis lépést" a következő magasabb feszültség felé.