Sötét Szösszenetek

Látszat

Még egészen kicsik voltunk, amikor új lány érkezett az osztályba. Mayának hívták. Akkor még nem tudhattuk, hogy nagyon nyugodt természetű, vagy csak szégyenlős, de nem tűnt túl hirtelen természetűnek. Nem igazán mosolygott, ami érthető volt, hiszen egy új helyre került ismeretlen emberek közé. Úgy döntöttem, szünetben odamegyek hozzá, nem szerettem volna magára hagyni ezen a számára idegen és egyébként is nehezen elviselhető helyen. Éppen rajzolt, amikor odaosontam mellé.

 - Szia! Holly-nak hívnak. Te Maya vagy, igaz? Örülök, hogy itt vagy. – Mondtam, kitörő energiám nagy részét rázúdítva az új jövevényre.

 - Szia. – szólalt meg. Hangja gyenge volt, mint egy pillangó szárnysuhogása. Őzike-szemeivel vizsgálódva méregetett engem. Aprócska, halovány mosoly-kezdemény ült ki az arcára. – Maya vagyok. – mondta, majd az eddigi mosolyt eltüntetve az arcáról csak ennyit kérdezett – Miért?

 - Hát tudod, mivel nem ismerlek és kedvesnek tűnsz, ezért szeretnélek megismerni. – nem igazán értettem, mire vonatkozott a kérdése, de úgy tűnik, kielégítő válasz adtam, mivel Maya egy o hangot hallatott és kihúzta a dupla padban mellette lévő kis széket.
                Miután akkor ott lehuppantam mellé, hetekig együtt ültünk és beszélgettünk, míg végül legjobb barátok lettünk. Megmutatta a rajzait, amik nagyon szépek voltak, bár, a lány öltözékével ellentétben, nem tartalmaztak túl sok színt. Elmesélte, hogy az anyukájával él, az apukája nem lakott velük, mert bántotta Mayát, de azt mondta, „most már túl messze van ahhoz, hogy bánthasson”. Akkor még ezt nem igazán értettem, de már értem. Az apja halott volt. Egyre csak telt az idő, míg elérkezett az új jövevény születésnapja. Ezt az osztályban mindenki tudta a falra kiakasztott ünnep-naptárból, mégis én voltam az egyetlen, aki készített neki ajándékot. Nem olyan, mintha vettem volna, de talán megteszi. Mindenképpen szerettem volna neki adni valamit, hiszen mégiscsak legjobb barátnők voltunk. Még a desszertet is megosztottuk egymással, ami az alsós körökben igen nagy szó. Meg egyébként is kellett neki a bátorítás, olyan kis esetlen volt. Mindent és mindenkit csodálkozó őzike-szemekkel vett szemügyre. Mondhatni analizálta őket. Az udvaron már előző nap elrejtettem az ajándékot, ami elég nehéz volt, tekintve, hogy a szülinapos mindenhova követett.

 - Gyere! Van egy meglepetésem! – A lány szemei még egyszer akkorára nőttek, mint voltak. Talán megijedhetett, kívülről nem látszott más az arcán, de azt tudtam, hogy nem szereti a meglepetéseket. Ennek ellenére ezt a meglepetést egyszerűen muszáj volt odaadnom neki. Megfogtam félhosszú rózsaszín- kék- sárga, fehér csipkés ruhaujját és szaladni kezdtem a rejtekhely felé, míg Maya loholva követett. Leültünk a búvóhelyet nyújtó padra, alányúltam és kivettem a kis kék dobozt a helyéről.

 - Boldog szülinapot! – mondtam és átnyújtottam ajándékomat az ünnepeltnek, míg az őzike szemekkel méregette. – Nyisd ki!
                Néztem, ahogy leemeli a fedőt és megpillantja az apró gallyakból készített, zöld kristályokkal átszőtt csillagot, ami finoman függ a bőr láncon. Kiveszi a tárolóból, nézegeti, fogdossa, de nem látok rajta semmilyen érzelmet. Az őrületbe kerget! Végül a nyakába akasztotta és elmosolyodott. Szélesen mosolygott, mintha nagy örömét így akarná kifejezni. Nem volt megszokott mosoly… de legalább mosolynak mosoly volt.

 - Köszönöm. – mondta nyugodtan. Megöleltem, ő esetlenül próbálkozott, de a hát érintésnél többre nem jutott.

 - Örülsz neki? – Kismadár-szerűen oldalra döntötte a fejét, az arcán a mosoly helyét újra a vizsgálódó őzike szemek vették át.

 - Mi az, hogy örülni? – Na, ezzel a kérdéssel minden összekavarodott bennem. Talán Maya elfelejtett szólni, hogy nem beszéli a nyelvünket rendesen? Vagy talán tényleg soha nem érzett örömöt? Akárhogy is legyen, a barátok segítenem egymásnak, úgyhogy elmagyaráztam neki az örömöt, a boldogságot és a haragot, ahogyan egy korombeli kislánytól kitelt. A szomorúságba is belekezdtem, de mikor azt magyaráztam, hogy miként érezzük, azt mondta, azt ismeri, úgyhogy azon csak gyorsan futottunk át. Úgyis órára kellett mennünk.
                Maya még 2 héttel ez után is hordta a nyakláncot, ebből arra következtettem, hogy tetszik neki. Testnevelés órán a közeli erdőbe mentünk, ahol elengedtek minket játszani. Egy hete Mayának szokásává vált pár percre elmenni mellőlem, majd visszatalálni. Egy ilyen alkalom volt akkor is, amikor nagyon furcsa hangokat hallottunk az erdő sűrűbb része felől. Elindultunk megnézni, kíváncsiak voltunk rá. Nem akartam Mayát egyedül hagyni, de úgy gondoltam, előbb visszaérünk, mint ő. A hang egyre halkabb lett, míg végül teljesen elnémult. Egyszer csak Maya jött szembe velünk. Lassan jött, odakiáltottam neki, de nem válaszolt. Megláttam, hogy mindig tökéletesen vasalt színes ruhácskáját most piros foltok díszítik. Odarohantam, kérdezgettem, jól van-e, de ő, zilált frizuráján és pöttyös ruháján kívül tökéletesen a megszokott állapotba volt.

 - El akarta venni.

 - Tessék? – Nem tudtam miről van szó, de azt sejtettem, hogy fontos dolog lehet.

 - A nyaklánc – emelte fel bal öklét, amiben kinyitás után ott feküdt az eltépett láncú kis gally csillag. – El akarta venni. Egy férfi jött, késsel a kezében és el akarta venni a nyakláncot. – hangjában egy csöppnyi félelem sem volt, folyamatosan a nyakláncot vizsgálta, azzal foglalkozott. – De már egy messzi helyen van, ahol nem tudja elvenni.
                Maya azt mondta, elvezet minket a férfihoz, úgyhogy elindultunk előre, de végül csak ketten maradtunk, mivel a többiek nem mertek beljebb menni az erdőben Ahogy odaértünk,a lány elhajtott néhány bokrot és akkor megláttam. A férfi olyan 50 év körül lehetett. Vérbe fagyva feküdt az erdő sűrű, zöld gyepén. Mellkasából egy kés állt ki, de rengeteg másik vágás és szúrás friss nyoma látszott még az ernyedt testen. A hányás kerülgetett, Maya azonban csak állt és nézte az undorító látványt.

 - El akarta venni a nyakláncot. Apa mindig azt mondta, nem szabad elvenni más tulajdonát. Elküldtem apához, ő majd megleckézetni. És ott, ahová ment, már nem bánthat.

Akkor és ott összeállt a kép. Maya megölte az apját, aztán ezt a férfit, meg még ki tudja, kiket, de nem érezte a súlyát. A legjobb barátom volt és nem ismerte a környéket, úgyhogy segítettem neki. Elástuk a férfit és elvittem Mayát egy közeli patakhoz, ahol megmosakodhatott. Visszamentünk az osztályhoz, ahol azt mondtuk, Maya beleesett egy patakba, ezért vizes a ruhája. Visszamentünk az iskolába és folytattuk mindennapjainkat. Szünetekben pedig egymást tanítottuk. A bőr nyakláncot megjavítottam és most itt lóg a szekrényünk sarkán. A férfiről pedig senki sem tud… és a többiről sem.