Az Utolsó Fényhajlító

XI

— 𝓗ozzanak forró, sós vizet! De ne sima vizet, hanem sósat! Megértették? És egy-két üveggel valami erős alkoholt is, kérem. Valamint száraz törölközőket, és tiszta kötszert — adom parancsba. A szobalányok ijedten szétszélednek, próbálják minél hamarabb teljesíteni a kéréseim.
     — Cherilyn! — kiáltom.
A szobalány ijedten összerezzen.
     Cherry megperdül a tengelye körül, és visszaszalad hozzám. Megáll előttem, és lehajol, hogy bókoljon, de kurtán leintem.
— Igen, mi... igen... — makogja kétségbeesetten.
     — Tud varrni? — kérdezem fájdalmas tekintettel, lassan szívom be és fújom ki a levegőt.
— Igen... kisasszony...
— Nagyon jó. Akkor magának más feladatot szabok ki. Hozza el a leghosszabb, és legvastagabb tűt, amit csak talál! Aztán fogjon egy kreol színű cérnát, mint a bőröm, ni... — mutogatok hevesen a bal tenyeremen lévő seb melletti bőrfelületre — ...és szaladjon vissza hozzám. Értette? — magyarázok tovább.
— Kisasszony, a legnagyobb tisztelettel, én még... — kezd tiltakozni Cher, ám a szavába vágok.
— Meg fogja tenni — ráncolom a szemöldököm.
Cherilyn papírlap vékonyra préseli az ajkait, de tudja, hogy nem ellenkezhet a szavamnak.
     — Igenis, kisasszony... — bókol egyet, mielőtt ő is kiszaladna a hálószobámból.
Amint eltűnik szem elől, hátradőlök az ágyban, majd egy mélyet sóhajtok. Nem tudom kiverni a fejemből azt a csúf gondolatot, hogy amíg én forró fürdőket veszek, és szobalányok ápolgatását élvezem, addig a húgaim lehet, hogy az utolsókat rúgják. Akaratlanul is a fejembe kúsznak anyám önző szavai, amiket a haláli ágyán az utolsó leheleteivel ejtett ki az ajkain nyolc éve. "Tartsd össze a családot, és gondoskodj róluk!" Természetesen igent mondtam, hiszen túl fiatal és naiv voltam ahhoz, hogy megkérdezzem, miért pont engem kért erre. Tán azért, mert én voltam a legidősebb. De már nem számít. Ígéretet tettem neki. Néha, a legnyomorúságosabb pillanataimban azt kívánom, bárcsak sosem tettem volna. Persze az is lehet, hogy csak a lázálmok beszéltek belőle, és igazából azt sem tudta, mit ígértet meg velem. Ám az is lehet, hogy a halál markaiban végre felnyitotta a szemeit, és meglátta, hogy a lányai sosem lesznek olyan tökéletesek, mint ő maga.
     Fém csilingelésére leszek figyelmes, ezért fejemet az ajtó felé fordítom, ahol egy vörös hajkorona támaszkodik az ajtófélfának.
     — Mit is fog megtenni? — kérdezi karba tett kézzel Rex parancsnok.
     — Nem emlékszem rá, hogy hívattalak volna, parancsnok — ejtem ki szemrehányóan a 'parancsnok' szót.
     Rex nevetés félét hallat.
— Vigyázz, kezdesz elkényelmesedni a herceg karjaiban. Emlékeztetnem kell téged arra, hogy ő végtére is a Jégherceg. Pár csábos szó, és két nyitott láb nem tesz karcsapásra hercegnévé.
     Gúnyosan felnevetek.
— Vigyázz, kezded elfelejteni, ki szúrt térdhajlaton — fröcsögöm felé a szavakat.
     Felcsillannak a szemei, mintha egy olyan részletet említettem volna, amelyet elfelejtett.
     — Apropó, kitől loptad a tőrt, parasztlány? — mondja szemrehányóan, ám én pontosan tudom, hogy csak a felhergelésem céljából. Gyengébb pillanataiban Cordelia is így próbált felidegesíteni odahaza, hogy elérje, amit akar. Az a gond, hogy én az esetek kilencven százalékában tényleg ideges lettem. Mint például most is.
Legszívesebben puszta kézzel fojtanám meg a parancsnokot, a kézfájdalmam ellenére.
     — Nem vagyok parasztlány!
— Valóban. Ők legalább hasznosak — veti oda, ezután ellöki magát az ajtófélfától, és közelebb sétál, majd megáll közvetlenül az ágyam előtt.
— A kastély vendége vagyok, és elvárom, hogy úgy is bánj velem — a hangom jegesen cseng a hatalmas szobában.
     A parancsnok megköszörüli a torkát.
     — Castellon kisasszony...
     — Lady Lucienne — javítom ki.
     — Hogyne. Lady Lucienne, sárkányt melengetsz a kebleden — mondja, miközben egy gunyoros mosoly kúszik fel az arcán.
     — Ezt meg hogy érted?
     Rex felhorkant.
     — Ez különböztet meg téged egy egyszerű parasztlánytól. Még azok is jól tudják, miknek köszönhetik a tetőt a fejük fölött, a földet, ahol a krumplijukat termesztik. Hozzájuk képest te annyit sem érsz, mint halottnak a csók.
     — Hálás lennék, ha nem beszélnél rébuszokban, parancsnok!
     Lejjebb veszi a hangnemét, mély, acélos hangja közel áll a suttogáshoz.
— Én azért lennék hálás, ha elmondanád, ki vagy te.
     — Hiszen már mondtam! A nevem Lucienne Castellon.
     — Nem a nevedet kérdtem. Ki vagy te igazából? Egy egyszerű leány nem harcképzett.
     Erre elvigyorodom, angyali szemekkel meredek a parancsnokra.
     — Egy szimpla szúrás volt. Csupán a józan paraszti eszemet használtam, hiszen parasztlány vagyok, nemde? — mire kiejtem a szavakat, a vigyorom már-már vicsor.
     — Ne játszadozz velem, milady!
     Ekkor felötlenek bennem az elmémbe vésett szavak, amiket akkor vágott hozzám Rex parancsnok, amikor kihurcolt a fogdából. "Én csak egy gyalogos vagyok a hatalmas sakkpályán", mondta akkor.
— Óh, kérlek. Én csak kihasználom, amit a játékmező nyújt nekem. Ez tán szabályellenes lenne...? Hiszen ki vagyok én, hogy ellenálljak egy gyalogos szavának — nevetek fel örömtelenül.
Látom az arcán, hogy ő is emlékszik: az ajkai enyhén elnyílnak a döbbenettől.
— Vékony jégyen táncolsz. Nehogy véletlenül betörjön alattad — sziszegi felém.
Valami frappáns visszaszólást tervezek elsütni, és válaszra is nyitom a szám, ám be kell hogy csukjam, mert a szemem sarkából meglátom beözönleni a szolgálólányokat.
— Épp időben. Mi tartott ennyi ideig?! — szidom le őket nyomban.
     — Elnézést kérünk, kisasszony, olyan gyorsak voltunk, amilyen gyorsak csak tudtunk lenni... — mentegetőzik rémülten bókolva az egyik, amelyiknek nem emlékszem a nevére. Talán Tiffany?
     — Ez nem mentség. No, jöjjenek ide! Iparkodjanak! — utasítom őket, mire ők körém gyülemlenek, kört alkotva a hatalmas franciaágy körül.
Most olyan védtelen vagyok, gondolom. Olyan könnyű lenne meggyilkolni. Lehet, hogy hagynom kéne.