Az Utolsó Fényhajlító

XIX

𝓐 tekintetem Hunter felé kapom.
— Mit susmorogsz, cukorborsóka? — kérdezem lenéző hangnemen.
— Az ellenfeled itt van előtted, Lulu. Ne kóboroljon el a tekinteted! — válaszol.
     Hunter gyorsabb, mint gondoltam: ám sokkal butább és gyengébb. Szemből veti rám magát, majd egy egyszerű jobb horgossal próbál a földre teríteni, sikertelenül. Mielőtt az ökle az arcomhoz érne, megragadom a csuklóját, amikor is észre veszem, hogy annyira gyengén lendítette a karját, mintha alig akart volna megütni.
     A fiú kihasználja az egyszeri lehetőséget, és a fülemhez hajol, majd nyugodt hangnemre vált:
     — Játsszd a szerepet! — súgja oda, majd kirántja a csuklóját, és még egy ütésre lendíti a karját.
     Amikor kiejti a száján a "játsszd a szerepet" szavakat, úgy érzem, mintha egy pillanatra mintha megállna az idő. Ezt meg mégis hogy érti? Áh, nem, nincs időm ezen rágódni, hiszen Hunter már elárult egyszer.
     Gyorsan vissza zökkenek, mert Huntie újabb gyengécske ütéssel próbálkozik.
     Könnyűszerrel kivédem, majd hátrahúzom a jobb öklömet, hogy egy nagy lendületű jobb horoggal küldhessem a padlóra.
     Mielőtt az öklöm találkozhatna Huntie arcával, egy fagyos aurát érzek magam mögött, és egy jéghideg kéz ragadja meg a csuklóm. A kéz nem olyan erős, hogy megállítson, ám a hirtelen döbbenettől mégis megállok.
     — Olyan heves vérű verekedő vagy, mint bármelyik talián — sóhajt fel egy acélos hang.
     Megperdülök a tengelyem körül, aminek következtében szerencsésen nekikoccanok az illető mellkasának. A kravátlija mámorító rózsaillatú.
     Pár lépést teszek hátra, hogy felnézhessek a saccperkábé 190 centis Caspian hercegre. Nem túloznék, ha azt mondanám, bő egy fejjel magasabb nálam, pedig én sem vagyok alacsony a magam 175 centijével.
     A herceg úgy néz le rám, mintha valami elvadult állatra pillantana, amiről úgy gondolja, jó móka lenne megszelídíteni.
     A sötét hajszálai, és az a csálé, tüskés korona a fején ezüstösen csillan meg az éjszakai holdfényben, ami úgyszintén bevilágítja a jéghideg, zafírkék tekintetét, ami pajkossággal teli pillantást felém.
     "Olyan heves vérű verekedő vagy, mint bármelyik talián." Shakespear, Rómeó és Júlia, Harmadik felvonás, 1. szín.
     — "Úgy kijössz a sodrodból, hogy azonnal megbolondulsz, s úgy megbolondulsz, hogy azonnal kijössz a sodrodból..." — suttogom halkan, folytatva az idézetét.
     A hercegnek leesik az álla, és akkorát koppan, hogy azt még Spanyolországban is lehet hallani, ám én gyorsabban reagálok. Hátraugrok, és harcra kész pozícióba vetem magam. Ahogy elnézek a herceg mögött, egynél nem látok több őrt, és annak az egynek is ismerős, vörös fürtjei vannak.
     — Azért jöttél, hogy láncra verve elhurcolj a hóhérhoz?! — kiáltom ingerülten.
     Caspian szemmel láthatóan jól viseli a hirtelen hangulatváltozásom.
     — Nem szokásom egyezségeket megszegni, drágám. Attól még, hogy te az eskü rád eső részét nem tartottad be, én a szavam embere vagyok — húzza ki magát alig láthatóan.
— Szerintem nem érted. Minél hamarabb haza kell jutnom! A családom egy hónapig sem húzza ki nélkülem. Van fogalmad arról, milyen érzés éhezni? — kérdezem gondolkodás nélkül. Caspian érdeklődve bámul, én a fogamat csikorgatom.
     — Nem arra gondolok, amikor ebéd és vacsi között megkívánsz valamit, ezért uzsonnázol, hanem az igazi éhezésre. Amikor azt sem tudod, mikor ehetsz legközelebb. Vagy tudod milyen az érzés, amikor egy percet sem alszol éjszaka, mert a melletted fekvő szeretted gyomra folyamatosan korog megállás nélkül?! Hát honnan tudnád! — folytatom. A fortyogó düh elnyomja bennem a józan észt.
— Az idő gyorsabban telik ebben a világban, mint a te univerzumodban. Amúgy meg, egyedül sosem jutsz haza, és eddig én vagyok az egyetlen ember, akiben megbízhatsz — biccent a fejével Hunter felé.
     Ledermedek.
     — Mit mondtál? — kérdezem remegő hangon.
     Caspian elgondolkodik néhány másodpercig mire válaszolna.
     — Azt, hogy egyedül sosem jutsz haza?
     — Nem, te balfék, előtte. Az időről — felelem agresszívan.
     Hunter felhorkant azon, hogy hogy szólítottam őfelségét.
      — Az, hogy az idő nálunk gyorsabban telik? Igen, egy itteni nap saccperkábé egy óra ott. De nem tudom, nem vagyok matekológus, vagy hogy mondják — neveti el magát végén a herceg.
     Összeráncolom a szemöldököm.
     — ...Matematikus?
     Caspian hevesen bólogat.
     — Ja, az. Látszik, hogy apámat pont annyira érdekelte a taníttatásom, mint én magam — kacag fel jóízűen Caspian herceg.
     Erre nem tudok mit válaszolni, azt meg nem akarom a képébe vágni, hogy neki legalább van apja, szóval számolni kezdek.
     — Egy nap egyenlő egy órával... az azt jelenti, hogy három órája vagyok itt az ottani idő szerint, igaz? — nézek fel kérdőn Caspianre.
Az azt jelentené, hogy még alszanak a húgocskáim. De honnan tudjam, hogy hihetek a hercegnek?
     — Elméletileg, de már mondtam, hogy nem vagyok a számok embere.
     Hirtelen egy meleg hang üti meg a fülemet.
     — Bezzeg azt pontosan tudod, hogy hány liter bort fogyasztasz egy nap és hány liter marad a pincében... — sóhajt fel mögüle Rex parancsnok, amire kis híján kiugrok az ablakon rémületemben. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy ő is itt van. Meg persze arról is, hogy fejen rúgtam.
     Caspian észreveszi a hirtelen megrezzenésem.
     — Nem kell félned tőle — mutat az ujjával hátra, Rex irányába.
     — Szerintem fordított esetben van... — kuncog fel mögülem Warrick egy meglepően nyugodt hangon, annak ellenére, hogy nemrég megszúrtam a férjét.
     Próbálok olyan nyugodt hangon beszélni, mint Warrick az előbb, hátha a fejem a helyén maradhat a nap végéig.
     — Tőlem nem kell félni, nem harapok — mondom.
     — Nem, helyette rúgsz, ütsz, szúrsz és vágsz, jól mondom? — kérdezi egy csalafinta mosollyal a parancsnok.
     Az ereimben megfagy a vér.
     — Szúrok és vágok? — kérdezek vissza rémülten.
     — Nem azért voltak kések nálad? Tudod, az egyiket bele is döfted a térdhajlatomba. Kellemes volt — mondja egy szarkasztikus mosollyal Rex.
     — Már mondtam, nem emlékszel? Egy egyszerű parasztlány vagyo... — kezdek magyarázni egy kínos mosollyal, ám Kasikaff a szavamba vág.
— Nem kell hazudoznia, Miss Castellon, itt mindannyian tudjuk hogy a Földről jött — a hangja jegesen szeli ketté a levegőt.
Pár percre csendben maradok, hogy átgondoljam ki áll az én oldalamon és kiben bízhatok meg. Végül egy mély levegővel újra kinyitom a szám.
      — A fejemet szeretném a nyakamon tartani, köszönöm — jelentem ki vádlón.
Caspiannak felcsillan a szeme.
— Amíg szót fogadsz és a közelembe maradsz, a biztonságod garantált — vigyorog rám, én pedig megrezzenek az éles szemfogai villanásán.
— Erre nem vennék mérget — felelem csípősen, a herceghez hasonlóan a mellkasom köré fonva a karjaimat.
     Caspian herceg felhúzza az egyik szemöldökét, és felém nyújtja jobbját.
     — Mágikus eskü.
     Zavaromban összeráncolom a szemöldököm, és átgondolom az opcióimat: Az előttem álló éles agyarak felfalnak egy szempillantás alatt, vagy a fantasy könyvekből tanult tündérszabályok szerint belesétálok egy csapdába, aminek ugyanaz a vége, mint az elsőnek: hogy felfalnak. Viszont nekem a húgaimon kívül semmim sem maradt amit kockáztathatnék, ezért bizonytalanul a praclijáért nyúlok.
     A herceg látva a kis mozdulatot azon nyomban Hunter felé int.
     — 'Jer ide, fiam.
     Huntie boldogan felénk szökdécsel, mire én akaratlanul vagy akaratosan, de hátrálok pár lépést.
A herceg a kezemért nyúl, és egy gyors, határozott mozdulattal rámarkol a könyökömre. Türelmesen pillant le rám, mire én ugyanígy teszek.
Caspian most Hunter felé villantja a jégkék íriszeit, és bólint egyet. A mágusfiú viszonozza a bólintást, és felemeli a két kezét. Egy számomra ismeretlen és zavaros nyelven kántálni kezd, és olyan hihetetlen gyorsasággal kezdi forgatni az ujjait, hogy még azt sem tudom követni, milyen formákat vetnek fel az ujjai. Halvány kék fény villan fel a karjaink fonatában, ám ebben nem vélek találni egy olyan ábrát vagy szimbólumot sem, mint korábban amikor Hunter meggyógyított.
     Valahol az eskü közepén Caspian rákacsint Hunterre, aki egy röpke pillanat erejéig megszakítja a varázslatot, hogy hátrapillantson az apjaira. Kasikaff szorosan kulcsolt kézzel tartja a férjét a derekánál, ám a fiára figyel, Warrick pedig úgy tűnik, mintha arra próbálna figyelni, hogy megálljon a lábain.
     Végül Hunter folytatja a mágiát, de a kék fényt nem látom többé.