BakuDeku Oneshots

A háború után

A szemeimet ólomsúlyúnak éreztem, viszont az agyam azt diktálta, feltétlenül ki kell nyitnom. Feltétlenül, hisz még véghez kell vinnem valamit. Még van elintéznivalóm. Még beszélnem kell valakivel. Valakivel, aki talán az életemet mentette meg Shigaraki vagy talán All For One támadásától. Az első pár másodperc felettébb kellemetlen volt, hisz az erős fények rendkívül irritálták a látószerveim, viszont pár heves pislogás után körül tudtam nézni és egyből megállapítottam, hogy egy kórteremben vagyok, a körülölelő vegyszerszag pedig szintén erről árulkodott.

A fejemet fogva ültem fel az ágyon, viszont egyből arrébb is csúsztam pár centit, hisz Recovery Girl közvetlenül az ágyam mellett vágott bosszús fejet, ami egyértelműen nekem lett címezve.

-Csakhogy felébredtél. Nem megmondtam neked, hogy soha többet ne törd össze magad? Erre mit látok? Ripityára törted a kezeid és lábaid! Az orvosok szerint kész csoda lesz, ha majd tudod őket mozgatni!
A rengeteg információ egyáltalán nem tett jót az egyre növekvő fájdalomnak a fejemben, azonban amint eljutottak hozzám Recovery Girl szavai, nyomban a karjaimra kaptam a pillantásom, amiken hosszú, fehér kötés tekergett körbe, egy szabad bőrfelületet sem hagyva maga után. És ami a legmeglepőbb volt, hogy meg tudtam mozdítani.
-Te jó ég! Sikerült! Nem bénultam le!- emeltem fel őket diadalittasan, viszont nyomban abbahagytam a vigyorgást, hisz az arcomon végigfutó mély vágás fájdalma nem volt épp a legkellemesebb.

-A lábaiddal is ez a helyzet?- kérdezett rá az idős nő, mire lehúzva magamról a takarót, óvatosan megpróbáltam ráállni az előbb említett végtagjaimra. -Csak óvatosan.
Igaz bár nehezen, de végül sikerült kiegyenesedve maradnom, a könnyeimet pedig úgy kellett visszanyelnem, hogy véletlenül se szántsák végig az arcomat.

-Várjunk csak…- kezdtem bele és ültem vissza az ágyra, hisz az állás még rendkívül megerőltető volt, és a hátam meg a derekam sem díjazta nagyon a mutatványt. -…nem azt mondta, többet nem gyógyítja meg őket?
-Egy ilyen háború után tehetünk kivételeket, nem igaz?- küldött felém egy megnyugtató mosolyt, majd sóhajtva feltápászkodott a székéről és az ajtó felé vette az irányt. -Viszont nekem mennem kell, nem te vagy itt az egyetlen sérült.

Az egyetlen…

-Várjon! Kacchan hogy van?! Meggyógyította már?!- jutott eszembe a szőkeség és hirtelen mintha minden elemi erővel a pofámba csapódott volna. Hát persze…nem én vagyok az egyetlen. Endeavor-san, Aizawa-sensei, Todoroki-kun és Kacchan…

Ott, akkor, abban a pillanatban tényleg azt hittem, hogy meghalok. Belémfúródnak és kész, végem van. A Fekete Ostort tisztán emlékszem, hogy jobban megszorítottam, de ennyire voltam képes, a testem nem engedelmeskedett az agyamnak, nem tudtam volna kitérni a támadás elől. Ám megtörtént az, amire soha sem számítottam volna. Másodperceken múlt az egész, ő mégis ott termett, félrelökött és őt találták el.

Nekem pedig elborult az agyam.

-Igen, nem sokkal előtted, de ne aggódj, már stabil az állapota.
-Mi a szobaszáma?- álltam újra a lábaimra, ami újfent hatalmas fájdalommal járt, viszont a kitörni készülő fájdalmas nyögésem visszafogva eltökélten Recovery Girl szemeibe néztem, úgy várva a válaszát.
-Ilyen sérülésekkel nem igazán kéne mozognod, drágám. Ne aggódj, a barátod jól van, te pedig feküdj vissza és-
-Nem, nem fekszek. Megmentett és mindenképp beszélnem kell vele. Beszélni akarok vele. Szóval kérem, mondja el, melyik az ő szobája.
A doktornő hosszú másodpercekig csak csendben nézett rám, majd egy nagyot sóhajtva emelte a tekintetét a plafonra, úgy válaszolt. -A 303-asba keresd.
-Nagyon köszönöm.- mosolyodtam el egy pillanatra, majd bár nehezen, de az ajtó felé vettem az irányt.
-Várj, fiatalember! Vigyed ezt is.- nyújtott át nekem két mankót, amik a fal mellé voltak letámasztva, én pedig sietve megköszönve indultam ki a kórteremből. 303-as…az kettővel felettem van.
Az ajtót kinyitva egyből elindultam volna, viszont a sok ember látványa megtorpanásra késztetett. Te jó ég…mégis mi a fene van itt?