BakuDeku Oneshots

Biztonság

6. évad 25. rész, kicsit másképp❣️

Miután magamra kaptam egy tiszta pólót és nadrágot, Kirishima-kun megragadva a vállaim igyekezett minél gyorsabban kitessékelni a fülledt helyiségből, mielőtt fogom magam és állva elalszok.

A kollégiumi konyhával egybenyíló nappaliban tartózkodott mindenki, majd amint megláttak, a 3 felnőtt egyszerre ugrott fel az eddigi ülőhelyéről, édesanyám pedig elérzékenyülve a nyakamba vetette magát, a mai nap immár sokadjára. Egy hatalmasat lélegezve adtam át magam az anyai ölelés melengető varázsának, ami az elmúlt napok után talán még jobban is esett, mint eddig bármikor.

-Semmi baj, anya.- simítottam legyengült kezeim a hátára, igyekezve megnyugtatni a mostmár csak könnyező felnőttet, miközben küldtem egy hálás pillantást a Bakugou házaspár felé. Mitsuki igyekezett visszanyelni kitörni készülő könnycseppjeit, miközben Masaru bólintott felém egy aprót, ezzel is jelezve, hogy itt van és támogat. Nekem pedig ez mindennél többet jelentett.

És bár nem láttam, de hallottam, ahogy mögülünk a fürdőből kilép egy újabb személy, aki nem sokkal később gyors, de egyben szoros ölelésbe vonta szüleit. Le sem tudná tagadni, hogy az édesanyjára ütött.

Anyukám eltolva magától alaposan végigfuttatta a kisírt, vörös szemeit rajtam minimum 50-szer, aggódva keresve immár tiszta külsőmön fájdalomra utaló sebeket. Amikből talált is bőven.

-Izuku…- simított végig remegve a karomon, amin az eddigi sebhelyeim mellé most jó pár friss vágás kapott helyet, hála annak a tömérdek harcnak, amit az elmúlt napokban vívtam. -…fájnak?- nyögte ki nehézkesen ezt az apró kis kérdést, mire csak egy szomorú mosolyra futotta tőlem.

-Nem olyan vészes, anyu.- szorítottam rá a kezeire, ekkor pedig Kacchan elengedve a szüleit, óvatos mozdulattal édesanyám vállára simította egyik tenyerét.

-Ne aggódjon, majd én vigyázok rá.- küldött egy apró mosolyt a nő felé, mire elengedve a kezeim a szőkét is szorosan a karjaiba zárta. Kacchan néhány másodpercig nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel, végül tenyereit óvatosan felvezette a nő hátára, hogy lassan simogatva meg tudja nyugtatni.

-Köszönöm, hogy mindig itt vagy a fiamnak.- hangzott el anyám szájából a hálás mondat, mire Kacchan szemei néhány pillanatig elkerekedtek, majd ajkai szomorú mosolyra húzódtak, ahogy tekintete megtalálta az enyémet és szinte éreztem azt a bűntudatot, ami abban a pillanatban átjárta a fiút. És bár üzenni akartam neki, hogy ne hibáztassa magát, nem volt alkalmam sehogy se reagálni, hisz szemeit szorosan lehunyva temette arcát anyám vállába, nem válaszolva az előbb elhangzott mondatára. A bűntudata nem engedte.

A megható jelenetről elvezetve a tekintetem néztem rá a házaspárra, akik mosolyogva figyelték a két ember ölelkezését, majd Masaru észrevéve a tekintetem, egyből kitárta a karjait, és egy szoros, férfias ölelésbe vont.

-Mi melletted állunk, Midoriya-kun.- paskolta meg a hátamat, majd tolt el magától, mire eleresztettem egy halvány mosolyt és elmormoltam egy köszönömöt. Mitsuki is elém lépve szorosan a karjaiba zárt és ez teljesen más volt, mint a férje gesztusa. Szeretetet, színtiszta anyai szeretetet árasztott és nem kellett mondania semmit, tudtam, hogy mit gondol. Régóta nem találkoztunk már, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy köztünk bármi is megváltozott volna. Mert ők ugyanúgy szeretnek és támogatnak, mint eddig, függetlenül attól, hogy én nem a vérszerinti fiuk vagyok.

Elengedve Mitsukit anyuék felé néztem és megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy sikerült neki lenyugodnia, mostmár csak vörös szemei és néhai szipogása árulkodott arról, hogy az elmúlt percekben a Niagara-vízesést imitálta.
Édesanyám köztem és Kacchan közt kapkodta a tekintetét, mint aki mérlegelni próbál hogyan tovább, a fiú pedig nem várva többet, mellém lépve átkarolta a vállam és végre valahára, hosszú idő után újra érezhettem azt a biztonságérzetet, ami mostanában egyre többször elkap a fiú közelében.