BakuDeku Oneshots

Emlékek

Vigyorogva néztem szét az ismerős környéken, ahol Kacchannal régen annyit, de annyit játszottunk. A fákon, amik akkor sokkalta hatalmasabbnak tűntek, a gyönyörű kék színben pompázó égen, amin esténként sokszor különböző csillagképeket kerestünk és az erdő mellett elhelyezkedő játszótéren, ahol mindig számoltam, hányat tud Kacchan dekázni egy focilabdával. Persze ő mindig számon tartotta ezeket, én azonban rendületlenül számoltam minden egyes alkalommal, és ámulattal bámultam, hogyan lehet ennyire ügyes.

Azóta viszont eltelt jópár év, és annál is több dolog történt. Idővel megjelent a képessége, azt követően pedig az iskolát is elkezdtük, a kapcsolatunk viszont jelentős romlásnak indult. Végül ott volt a továbbtanulás kérdése, amikoris mindketten a UA Hősképzőt céloztuk meg, a One For All-lal azonban én is a rajthoz tudtam állni a többiekkel és persze Kacchannal az oldalamon. Most pedig már az első évünk végét tapossuk, ami rendkívül hihetetlennek tűnik ennyi történés ellenére, az pedig végképp, hogy ezt a kis sétát Kacchannal most a megszokottól eltérően kéz a kézben tesszük meg.

Egy pillanatra mosolyogva lehunytam a szemeim és élveztem a Nap által nyújtott meleget, ami nyárhoz hűen elemi erővel vonta meleg ölelésébe ezt a csodálatos délutánt, velünk egyetemben.
-Minek örülsz ennyire?- hallottam meg a hangját, mire visszavezettem mosollyal keretezett arcára a tekintetem.
-Csupán boldog vagyok.- szorítottam rá egy kissé a kezére, ő pedig továbbra is vigyorogva emelte ujjaim a szájához és nyomott rájuk egy kis puszit, a mosolyom pedig ha lehet, még nagyobbá nőtte ki magát.

-Én is, Deku.- engedte vissza kettőnk közé összekulcsolt kezeinket, majd a fák felé vettük az utunkat, letérve a játszótér melletti útról. -Emlékszel mennyit bújócskáztunk itt?
-Hogyne emlékeznék. És te mindig megtaláltál.
-Túl jó vagyok ebben is, nem tehetek róla.- mosolygott rám játékosan, mire a szemeim forgatva löktem meg a vállammal, amit nem habozott viszonozni.
-Azért csak el ne bízd magad. Te se találtál meg mindig, nagyfiú.
-Mert nem akartalak megtalálni. Ha nem így lett volna, egy-két perc leforgása alatt új kört kezdhettünk volna.
-Persze, áltasd csak magad.- löktem meg megint, mire nevetve húzott magához és nyomott egy gyors puszit a tincseim közé.
-Egye fene, néha tényleg egész ügyes voltál.
-Csak néha?
-Néha.- bólintott magát is győzködve, én pedig szemöldököm felvonva néztem rá, pár másodperc múlva viszont mindkettőnkből kiszakadt a nevetés.

-Hé hé hé, tudod mit?- álltam meg egy pillanatra és fordultam rá az egyik kitaposott ösvényre. -Menjünk le a folyóhoz, amibe olyan kecsesen beleestél még annó.
-Kikérem magamnak, direkt csináltam. Eléggé unalmas volt az a nap, kellett bele egy kis történés.
-Ahaaa, én is ezt mondanám.- bólogattam, mint aki egyáltalán nem veszi komolyan, Kacchan viszont vigyorogva állt meg egy pillanatra.
-Szerintem menekülj, mert ha elkaplak, véged.

Mivel nem akartam egy szétrobbantott cafat lenni, ezért egyből kirántottam keze közül az enyémet, majd nevetve iramodtam meg az ösvényen, Kacchannal a nyomomban.
-Valld be, hogy csak béna voltál és elvesztetted az egyensúlyod!- kiáltottam neki hátra, mire hallottam, hogy egy jóleső nevetés hagyja el a száját.
-Drágám, mindketten tudjuk, hogy kettőnk közül te vagy a bénább!
-Én ezzel vitatkoznék! Nem is tudom kit dicsért meg múltkor Aizawa-sensei, hogy remek az állóképessége!- ordítottam, viszont ekkor kiértem az ösvényről és elém tárult az a folyó, aminél olyan sok időt töltöttünk régebben. A parton megállva néztem hátra páromra, azonban ő kicsit sem lassítva ragadta meg a karom és húzott bele egyenesen a folyóba, ami akár csak évekkel ezelőtt, most sem rendelkezett túlontúl magas vízszinttel.

Nevetve estem bele a karjaiba a lendület hatására, majd a nyakába karolva vigyorogva néztem bele a boldogságtól csillogó szemeibe, miközben egyáltalán nem zavart, hogy majdnem térdig gázoltunk a vízben.

Vigyorogva húzott magához egy csókra a derekamnál fogva, amit örömmel viszonoztam, ezt követően azonban hirtelen megéreztem a lábát a bokámnál, a következő pillanatban pedig már a vízben csücsültem a produkciójának hála.

-Na, ki is a béna?- állt meg felettem vigyorogva, viszont ez már nem a pár évvel ezelőtti gúnyos vigyor volt. Ez már boldogságtól ragyogott, ahogy egy jó ideje minden egyes nap, aminek én rendkívüli módon tudtam örülni.
-Ez nem ér, Kacchan! Elterelted a figyelmem!- csaptam a vízbe, mint egy kisgyerek, aki elé nem tettek ebédet.

-Azt már nem mondta neked Aizawa-sensei, hogy egyszerre több dologra is figyelned kell?
-Nagyon vicces.- nyújtottam ki a nyelvem, mire megszánva a kezét nyújtotta azzal a céllal, hogy felhúzzon, azonban én kapva az alkalmon sietve megragadtam és egy nagyot rántva rajta pár másodperccel később már ő is mellettem találta magát, hozzám hasonlóan csurom vizesen.

Néhány pillanatig a döbbenettől nem tudott semmit sem mondani, végül egyszerre szakadt ki belőlünk a nevetés, majd mellettem megtámaszkodva újfent egy forró csókba hívta ajkaimat.
-Ki is a szemét kettőnk közül?- vont számon kérdőn, továbbra is a tarkómat fogva, épp csak annyira hajolva el tőlem, hogy a szemeimbe tudjon nézni.
-Határozottan te.
-Oh, igazán?
-Igazán. És ha már itt tartunk…nem mondta neked Aizawa-sensei, hogy egyszerre több dologra is figyelned kell?- vontam fel a szemöldökeim incselkedve, mire hitetlenül elnevetve magát újra az ajkaimra tapadt, előtte elmotyogva egy te kis mocsok dicséretet. Igen Kacchan, én is nagyon szeretlek.