Ónixvirág

A kezdetek

Daiya története egy apró faluban kezdődött, a homály birodalmában, ahol sosem sütött ki a nap. A göcsörtös, fekete fák ezüstös levelein csak a holdfény csillogott, virágok pedig egyáltalán nem nőttek, kivéve az ónixvirágot, amelynek éjfekete szirmai erős mérget rejtettek. Olyannyira erőset, hogy aki egyszer beléjük kóstolt, annak minden testnyílásán vér szivárgott ki, a szíve pedig lassan, kínzó lassúsággal vöröses-feketés péppé olvadt a testében, majd megszűnt verni. Daiya klánja, az Onix klán, erről a virágról kapta a nevét.

Mióta a lány az eszét tudta, a klán a homályban élt. Elfek voltak, ennek minden ismertetőjegyével. A fülük enyhén hegyes, a hallásuk pedig nagyszerű. Jól láttak a sötétben, mint a macska. Felvilági rokonaikkal ellentétben, nekik sötét volt a bőrük, a hajuk pedig ragyogó ezüst, akár a falevelek. Mindenkié, kivéve az övé. Daiya kiskorában sosem értette, miért néz ki máshogy, mint a többiek. Fekete haja és világos bőre egyedülinek számított a közösségben, és ez mindig zavarta. Ennek ellenére, a számtalan alkalommal, mikor apját, a falu elöljáróját kérdezte a dologról, nem kapott rendes választ.

- Mert az istenünk kiválasztottja vagy – mondták neki a többiek mindig. – Mert meg volt jövendölve a jöttöd.

És valóban, ahogy felcseperedett, egyre jobban elhitte ezt. Mert mi más lehetne a magyarázat? Bár nem érzett magában különösebb varázserőt, és az elfek kiválasztottjainak vérmágiájához sem értett, mégis mindenki papnőként tisztelte. Áldozáskor neki kellett elvágnia az állatok torkát és az áldozati edénybe gyűjteni a vért. Ő volt az, aki minden holdkeltekor és holdnyugtakor Avelarhoz imádkozott a fényért. És ő volt az, aki ónixvirágokat szedett a Halál völgyében, hogy aztán egy mozsárban apróra törje őket, és más alapanyagok hozzáadásával létrehozza azt, amit a felejtés borának hívtak. Az italt, ami elvitte az időseket és a betegeket a Holdba, a végső útjukra.

Így ment ez tizennyolc hosszú évig. Mikor nagykorúvá cseperedett, az apja az oltárkőhöz hívta őt, és végre beszélt neki a jóslatról. Elmesélte, hogy fiatalon álmot látott, amelyben az isten szarvas formájában jelent meg előtte, és a következő szavakat intézte hozzá: „Halandó, jól figyelj. Pontosan tizenhárom év múlva ezen a napon, meglátogat majd egy ember. A haja sötét lesz, mint azok a híres homályban nyíló virágaitok, a szeme pedig zöld, mint a smaragdok a bányáitokban. A nő segítségért fordul majd hozzátok, de ti nem segíthettek rajta. Helyette, amikor teljes lesz a sötétség és hirtelen eltűnik az égről a Hold, hozd őt erre az oltárra, és válj eggyé vele. Ha így teszel, akkor megszüli majd neked a gyermeket, aki elhozza a népednek a fényt. De jól vigyázz! Ahhoz, hogy a gyermek beteljesítse a végzetét, az anyjának meg kell halnia."

Az isten ennyit mondott, aztán köddé foszlott. És valóban, tizenhárom évvel később egy fekete hajú és zöld szemű, karcsú teremtés jelent meg a faluban. A fényről származott, és nem tudta, hogy az elfeknek, akikhez menedékért fordult, más tervei vannak vele. Az elöljáró, rendes nevén Dominique Nexus l'Onix, itt abbahagyta a történetét.

Daiya csendben, engedelmesen hallgatta az apját, bár a szíve egyre vadabbul kalapált a mellkasában. Hát ezért volt ő más, mint a többiek. Ezért kezelte úgy mindenki mint az istenük küldöttjét. És ami a legfontosabb, hogy ezért kellett anya nélkül, magányosan felnőnie. Tudta, hogy nincs joga megkérdőjelezni Nexust, de egyszerűen képtelen volt elfogadni a hallottakat és a nyelve hegyére kívánkozott a kérdés, a kérdés, amit nem tudta, hogy el tud-e fojtani.

- Megölted őt? – bukott ki belőle akaratlanul.

- Meg kellett halnia – jött a válasz. – Csak egy elkóborolt ember volt. Nem nagy veszteség.

Ez volt az első alkalom Daiya életében, hogy utálatot érzett az apja felé. Nexus mindig is szigorú férfi volt, és még szigorúbb családfő. Nem hagyta a lányát a többi gyerekkel játszani, helyette már egészen kicsi korától részt kellett vennie a sötét elfek véres rituáléiban. Amikor elutazott, olyankor Daiyának kimennie is tilos volt a házból, az apja szerint azért, hogy nehogy valami baj érje. De egészen eddig a lány úgy gondolta, sőt, szentül hitt benne, hogy mindez az ő érdekében történik. Féltve őrzött kincsként tekintett magára, akit rideg és sosem mosolygó apja szeretetből óv. A fantáziájában az anyja gyönyörű, ezüstös hajú elfként élt, akit az apja szerelemből vitt ágyba, és aki később tragikus módon belehalt a szülésbe.