Ónixvirág

Úton

A lány elterült a hűvös sziklatalajon. Az ereje használatától borzasztóan kimerült, sosem feszegette még ilyen szinten a határait. Kétségbeesetten hallgatta, ahogy Milo szívdobbanásai és légzése egyre halkabbak és lassabbak, míg végül teljesen elhaltak, és visszaállt az eredeti, hideg és halott állapot. A fiú ezután nem mozdult, hanem csak feküdt, mint aki vár valamire.

Daiyának hosszú percekre volt szüksége, hogy egyáltalán felüljön, és szemügyre vegye a károkat. Hálásan konstatálta, hogy Berald holtteste a hasán fekszik, és nem látszik az arca. A férfi hátából jókora darab hiányzott, és nem volt éppen szép látvány. Ami Lord Möllnarból maradt, arra még rosszabb volt ránézni. A placsni vérben közelebbről szemlélve apró hús- és szervdarabkák úszkáltak, és a massza percről percre egyre bűzösebbé vált. A talaj Milo felé leejtett, ezért hát idővel apró kis vörös patakok kezdtek csordogálni a fiú felé.

- Induljunk – nyögte ki magából Daiya, aztán valahogy talpra erőszakolta magát, mielőtt az undorító folyadék a szerelméhez ért volna.

Az erőd folyosói kongtak az ürességtől. Az őrök, és minden háznép visszaváltozott azokká a faragott farönkökké, amelyek valójában voltak. Szomorú látványt nyújtottak, ahogy a termekben és az udvaron hevertek. A fal ugyan kishíján felépült, de nem volt már, aki megcsodálja vagy hasznát vegye. Daiya elgondolkodott rajta, hogy képes lett volna-e legyőzni Beraldot és Lord Möllnart a meglepetés ereje nélkül. Valószínűleg esélye sem lett volna, ha a két férfi sejti, hogy kivel állnak szemben.

A lány nekiállt, hogy megkeresse a kincstárat, és begyűjtse az ezüstöt, amit ígértek neki. Végül is, nekik úgy se lesz már rá szükségük – gondolta jogosan. Hosszas keresgélés után, sikerült rálelnie a kamrára az erőd legalsóbb szintjén. A kulcs a földön hevert egy kupac ruha közt, miután az őrt álló gólemek elvesztették emberi formájukat.

Lord Möllnar egyáltalán nem volt olyan gazdag, mint amilyennek Gert állította, de a kincstár nem volt teljesen üres sem. Az építkezés valószínűleg rendesen megcsapolta az erőd tartalékait. Daiya képtelen lett volna mindent magával cipelni, amit odalenn talált, ezért hát csak két erszény ezüstöt vett el, egyet magának és egyet Milónak. Már éppen elhagyta volna a helyiséget, amikor megakadt valamin a tekintete. Egy tőr volt, áttetsző holdkristály markolattal, amelybe kacskaringós mintákat faragtak. A kétélű penge elég éles volt hozzá, hogy könnyűszerrel átvágjon egy kötelet vagy egy alkalmatlankodó elf torkát. Nem tudva ellenállni a kísértésnek, a lány magához vette a fegyvert.

- Meg is lennénk – mondta csak úgy magának. – Hacsak...- ahogy Milo felé fordult, látta, hogy az elf ruhája rongyos és átáztatja a maga ezüstös és Berald barnuló vére. – Találnunk kell neked valami tisztességes ruhát – közölte a fiúval. Kezdte megszokni, hogy egy halott testhez beszél.

Az erődben szerencsére bőven volt miből pótolni egy szakadt inget és nadrágot, nem beszélve az elegáns szarvasbőr csizmákról, amelyeket a lord lakosztálya rejtett. Kapva az alkalmon, Daiya maga is megmosakodott, és átöltözött. Az övébe dugta vadiúj tőrét és magára penderített egy egyszerű köpenyt is, nem kevésbé a kutató tekintetek, mint a hideg elleni védekezésként. Ugyan jelenleg senki sem zaklatta őket, nem garantálhatta, hogy ez később is így marad.

A lánynak sikerült szert tennie egy térképre, illetve egy bőrből készült hátizsákra is, mielőtt elindultak volna a kapuk felé. Az útjuk során Daiya mozgás hangjaira lett figyelmes, mintha valaki gyorsan bevetődött volna az egyik szomszédos épület mögé.

- Várj itt – mondta Milónak, ahogy óvatosan elindult a hang felé. A tőrét lassan előcsúsztatta az övéből...és befordult a sarkon.

- Ne bánts! Kérlek ne bánts! – borult le elé a porba váratlanul egy ismerős alak.