Ónixvirág

A Möllnar-erőd

A lány a rogyadozó kis fogadó teraszának korhadó lépcsőjén ült, háttal a korlátnak, és a tenyerében tartott ragyogó fénygömbre bámult, amely időnként eloszlott, aztán újra felpislákolt. Majdnem egy hónap telt el, mióta elmenekültek a faluból, és azóta sikerült leleményesen kitérniük az üldözőik elől. Mostanra elég messze jutottak ahhoz, hogy ne kelljen rajtaütések miatt aggódniuk. Nem mintha nem lett volna elegendő másféle problémájuk, példának okáért Milo még mindig ugyanabban a félig élő, félig halott állapotban volt, amelybe az erdőben került. Daiya nem tudta, mi mást tehetne érte, ezért egyre több és több időt fordított arra, hogy megismerkedjen frissen szerzett erejével, amely valóban nagyon sokrétű volt.

Ott volt elsőnek a fény. Egy kis koncentrációval bármikor előhívhatta az elméjéből, bár az elsőhöz hasonló fénycsóvát azóta sem sikerült idéznie. Az utóbbi pár hétben felfedezte emellett, hogy mikor ideges, vagy csak nagyon erősen koncentrál egy tárgyra, akkor enyhén meg tudja mozdítani, egyedül az akaratával. És a képesség annál erősebb lett, minél többet használta. Míg eleinte csodálkozva nézte, ahogy a falevelek táncolnak a parancsára a levegőben, most már képes volt rá, hogy egyetlen tekintettel felborítson egy teli poharat vagy egy üres vödröt. Ezért lehetett, hogy amikor kicsivel holdkelte után megérkeztek, és a fogadós megjegyezte, hogy nem kéne folyton neki beszélnie a barátja helyett, akkor valahogy rövid úton a kötényén találta a bárpulton várakozó söröskorsó tartalmát. Nem mintha Milo tudott volna a maga nevében nyilatkozni, de ezt a fogadósnak nem kellett tudnia. Akármilyen sötét ügyletekben vettek részt a környékbeli elfek, egyikőjük sem ment volna el odáig, hogy elszállásoljon egy járkáló halottat.

És valóban, azután, hogy a szent fa tövében megcsókolta Daiyát, Milo többé egy szót sem szólt. Ha a lány ment valahová, akkor a fiú követte. És ha a lány azt akarta, hogy üljön le és pihenjen, akkor a két vállánál fogva óvatosan lenyomta egy farönkre vagy jobb esetben székre, és a fiú teljesen mozdulatlanul ült egyhelyben, míg további instrukciókat nem kapott. Bár Avelar azt ígérte, hogy visszaadja a testét, a fiatal elf továbbra sem volt élő, így nem kellett ennie és aludnia sem. Kizárólag azt csinálta, amit a lány akart, és semmi mást, pár apró dologtól eltekintve, amelyeket lehetetlen volt megfejteni. Daiya néha elgondolkodott rajta, hogy ez vajon ígéretszegésnek számít-e, de végülis a test nem kezdett el rothadni és megtartotta a formáját. Ennek egyelőre elégnek kellett lennie.

A későbbiekben Daiya külön figyelmet fordított a fiú apró gesztusaira. Bár nem úgy tűnt, hogy a fiatal elf bármilyen szinten képes lenne koherens gondolatokra, a szerelme szavai mégis reakciókat váltottak ki belőle. Az arcizmai rándulása, a keze emelkedése, amikor még így, halálában is megölelte Daiyát – mind olyan dolgok voltak, amelyek az életéből maradtak hátra. Mintha a test megjegyezte volna ezeket a mozdulatokat, amelyeket a lány hangja oly sok almalommal váltott ki a múltban.

Ezért lehetett az is, hogy mikor Daiya megunta a fénnyel való játszadozást és betért a közös szobájukba, a fiú arcán bizonytalan mosoly jelent meg, és a test mocorogni kezdett, mintha izgatottságában tenné.

A lány szomorúan visszamosolygott rá, majd a díványhoz sétált, amelyen Milo ült. Letérdelt a fiú lábához a szőnyegre, aztán a másik elf ölébe hajtotta a fejét. Nem lepődött meg, amikor pár pillanattal később egy hideg kezet érzett a hajában.

- Kíváncsi vagyok hol van most a lelked – suttogta. – Még ha nem is beszélsz, néha olyan, mintha élnél.

A szavaira természetesen semmilyen választ sem kapott. Ülve elaludhatott, mert amikor legközelebb kinyitotta a szemét, az égen újra fenn ragyogott a Hold, a korábbi teljes sötétséggel szemben.