Reggel, még félálomban letántorogtam a kollégium elé, de megtorpantam mikor megláttam a csapatot 5 méterrel előttem
-Ryo-chan! Itt vagyunk!-integetett élénken Atsumu
-Nem vagyok hülye, még a vak is észrevenne titeket.
-A mondat elsőrészével nem annyira értek eggyet, de most inkább nem kötök bele-nevetett Osamu
Már indultam volna az iskola felé, gondolva, hogy a fiúk követni fognak, de hirtelen két kezet éreztem meg ahogy táskámat elveszi, majd vállára vesz.
-Hé! Minek nézel engem, egy zsák krumplinak vagy mi?-rugdostam, s mikor lepillantottam Suna hajkoronáját láttam meg.-Mindenki hülyének fog nézni!
-Nem, ha abbahagyod a rugdosást!-szólt rám
-Milyen ember viszi a vállán a barátnőjét?-kérdeztem, reménykedve abban, hogy lerak
-Én.-zárta le a témát
-Legalább a szoknyámat foghatnád! Így mindneki belát alá!-mondtam, hisz feladtam azt, hogy saját lábaimon sétálhassak
-Ez egy közvetett kérés volt, hogy fogja a segged?-húzogatta Atsumu a szemöldökét
-Nyilván-forgattam szemeimet
Egy körülbellül fél órás séta után megláttam, hogy elhagytuk az iskola kapuját így kezdtem örülni, hátha letesz Rintarou de ezek a reményeim elszálltak mikor még az iskolán bellül sem tett le.
-Nem fáj a vállad?-kérdeztem félálomba, hisz az úton kétszer is vissza aludtam
-Nem. Nem vagy olyan nehéz, ne aggódj!-mondta nyugodtan
-De édes!-visítottak a lányok a folyosón akik mellett éppen hogy csak elhaladtunk
-Jó a segged!-ordított oda pár srác mire éreztem, ahogyan Suna feljebb csúsztatja kezét a szoknyám pereméről a fenekemre.
Keze teljesen betakarta, így megszűnt a látvány számukra. Csak az osztályban, a padunk előtt rakott le engem.
-Ténlyeg nem fáj valamid?-kérdeztem aggódva hisz közel háromnegyed órás sétán tartogatott engem, hisz nyílván kerülő utat választottak a fiúk.
-Nem. Mondtam, hogy nem vagy nehéz!-ismételte meg magát
-De minek húrcoltál engem egész végig?-kérdeztem, miközben elkezdtem előpakolni, hisz végre visszaadta Suna a táskámat
-Nagy volt a sár, te meg lejöttél egy conversben! Tiszta kosz leszel!-mondta ő is pakolás közben
-Hát te hülye vagy-mondtam majd leültem Atsumu mellé beszélgetni
-Nagyon oda van érted!-suttogta a szőke Rintaroura mutogatva.
-Csak túlzásba viszi a színészkedést.-dünnyögtem én is suttogva
Az ötödik óra közepén arra lettünk figyelmesek, hogy beindult a tűzjelző. Szépen, mindneki kiért az épületből, igen ám ezzel csak egy baj volt, hogy szakadt az eső. Egy ideig megoldottuk, hogy ne ázzunk el hisz volt egy kisebb pereme az iskolával szemben lévő ház tetejének, de mikor el kellett indulnunk vissza a tömegben nem igazán tudtunk futni az eső elől.
-Szuper, még el is ázok-morogtam az orrom alatt Atsumu és Suna közt állva mikor láttam, hogy elindult a tömeg eleje
-Nem fogsz, csak maradj szorosan mellettem-Közölte Rintarou majd fejünk fölé emelte dzsekijét
-Te hülye vagy? Meg fogsz fázni!-suttogtam oda neki, de válaszra nem méltatva ment tovább
Mikor mindneki visszament az osztályába, mondták be a hangsoba, hogy csak próba volt
-Hát a legjobbkor bírták kitalálni! Mivan ha valakinek tesiórája volt? Vagy éppen az uszodából kellett kijönnie.-puffogtam magamnak
A nap többi része ahoz képest nyugodtan telt el. Óráim után már indultam volna vissza a kollégiumba, mikor egy kéz a táskámat megfogva húzott vissza.
-Nem kéne megnézned az édes szerelmedet milyen jól néz ki edzés közben?-kérdezte Atsumu szemöldökét húzogatva. Annyit mozgazja őket, a végen még leesnek.
-Miért kellene? Eddig is tudott edzeni nélkülem, nem?-kérdeztem vissza, hátha leszáll rólam
-Nem. Gyere te is!-jött oda az említett-gondolom te sem szeretnéd, hogy lebukjunk-hajolt le hozzám, így mások nem hallották
-Jó-adtam be a derekam végül. Írtam a szobatársaimnak, hogy később érkezem és már mentünk is a tornaterem felé.
Miközben a fiúk edzettek én kénytelen voltam a házimat írni, hisz nem volt jobb dolgom.
-Ami okos Ryoko drágánk olyan szorgalmas, hogy még a pasiját is hanyagolja a tanulás miatt-Simogatta hajamat Atsumu mint valami kutyának
Mondatára annyi volt a válszom, hogy nőiesen hasba könyököltem. Cselekedetemet nem igazán díjazta, de inkább hagyta a fenébe. Mikor már minden tanulnivalóval, szorgalmi feladattal és házival kész voltam kezdtem el nagyon unatkozni. Egy ideig szenvedtem, majd a menedzser oda jött hozzám és beszélgetni kezdtünk. Tartott ez addig, amíg felénk nem repült egy labda igen nagy sebességgel. Szerencsére éppen eltudtunk húzodni, így csak a falról visszapattanó labda tudott engem kupán vágni. Fejemet fájlalva néztem a röhögő ikrekre akiket az edzés után biztos, hogy megverek.
-Jól vagy?-kérdezte Kita és Aran
-Persze, nyugalom nincs semmi baj-nyugtattam egy kedves mosollyal az arcomon
Miután végre átöltöztek a fiúk végre elindulhattunk haza felé.
-Na Ryo-chan, tetszettek a palid izmai?-kérdezte Atsumu egy perverz vigyorral az arcán
-Hajolj le egy kicsit!-kértem meg a szőkét, aki furcsállva de megtette. Amint elértem, egy isteneset rávágtam a tarkójára, hisz már az edzésük óta meg akartam tenni
-Hé! Minek kellett lehajolnom?-fogta fejét a mondata közben
-Mert nem érlek fel-mondtam halkan, reménykedve hogy nem hallja meg. Balszerencsémre mindenki hallotta, így az egész csapat szakadt a röhögéstől-Ti mai fiatalok nem értitek az én, 160 centis problémáimat! Mai gyerekek! A sok tartósítószer miatt vannak már 190 centisek! Hát borzalmas!-viccelődtem
-És akkor hol a magasságod? Tudtommal te is eszel tartósítószerrel teli kajákat-kérdezett vissza Osamu
