Éljem túl

V.

A Vadállat csak este hatkor lépett ki a hullaház ajtaján, Bence csekkolta.

Senki sem mondhatta, hogy nem tanulta meg a leckéjét: miután kiugrott az ablakon, beásta magát az északi bejárat melletti bokrokba, mert miközben a büfébe csempészte őt, Gyuri említette, hogy az a terület kívül esik a kamerák látókörén. A kórházban elbújni mondjuk felesleges kockázat volt; Bence haza is mehetett volna, hogy másnap újrapróbálkozzon egy másik hullaházban, de tartozott Gyurinak annyival, hogy legalább megpróbálja helyrehozni, amit elrontott.

Mikor elült a botrány, és leereszkedett a sötét, Bence előre kúszott a hullaház mellé, és meghúzta magát a boncterem ablaka alatti bokrok áldásos takarásában. Törökülésben gubbasztva a földön megdörzsölte a térdét. Mintha még mindig érezte volna rajta Gyuri tenyerének súlyát, a fiú bőrének melegét, de az valószínűleg csak a rothadás volt, a hámló bőr által keltett súrlódás, a test bomlása során keletkező hő. Bence tutira emlékezett, hogy egyszer tanult valami ilyesmiről bioszon.

Látta Pali bácsit távozni fél öt tájban, aztán néhány perc múlva újra nyílt a feje felett az ajtó.

A Vadállat a kulcscsomóival zörgött, bezárta a rácsos üvegajtókat. Bence elősurrant az épület takarásából, megállt a lépcső alján. A Vadállat nem idősebb Szabó Tamás volt, emlékeztette magát, nem tudta Bencét bántani. A férfinak nagy volt a hangja, de miközben ordított, a tekintete nem árult el múló dühnél többet. Márpedig amelyik kutya ugat, az nem harap.

– Doktor úr... – szólította meg a Vadállatot. Most fontos volt udvariasnak lenni.

A Vadállat megtorpant, majd továbbindult, lesietett a lépcsőkön.

– Még mindig itt van? Jelenteni fogom a biztonságiaknak.

– Beszélni szeretnék magával egy percre.

– A pszichiátriára menjen, nekem nincs dolgom magával. Agyhalottakkal nem foglalkozom.

– Kérem, csak hallgasson végig! – szegődött Bence a férfi nyomába. A nadrágjába törölte a tenyerét.

A Vadállat szorosabban fogta az aktatáskája fogantyúját.

– Nem.

Bence elkapta a férfi karját, visszarántotta.

– Engedje Gyurit maradni!

– Azok után, ami ma történt? – A Vadállat ugatásszerűen felnevetett, elrántotta a karját. – Azt szeretné, hogy hívjam a rendőrséget?

– Csak annyit kérek, hagyja Gyurit maradni!

– És magának ehhez milyen érdeke fűződik, rokonok talán? – A Vadállat szája éles, gúnyos mosolyra húzódott. – Vagy csak az igazság nevében húzza az időmet?

– Most miért olyan nehéz ezt megtenni?! – csattant fel Bence. – Gyuri jó munkaerő, én vagyok az, aki elszúrt mindent.

– Magának is megmondtam, hogy takarodjon.

– Most nem arról van... Engedje Gyurit maradni, kérem!

A Vadállat elővette a telefonját.

– Ha nem takarodik el tőlem nagyon gyorsan, fel fogom hívni a 112-t, és akkor magát becsukják az elmegyógyintézetbe, ahova való. Ezt, ugye, megértette? Vagy elszótagoljam?

Bencét elöntötte az indulat.

– Maga egy kielégületlen, hatalommániás pöcs – sziszegte –, akinek semmi ítélőképessége nincs.

– Azért azt meg tudom ítélni, ha valaki nem normális. – A Vadállat lesújtó pillantással végigmérte őt. – Vonuljon be a pszichiátriára, fiam, maga úgysem jó semmi másra – paskolta meg a fiú arcát.