Éljem túl

III.

Bence kerülte idősebb Szabó Tamást.

Nem volt nehéz dolga. Mikor hajnali kettőkor hazaesett, a lakásban sötét honolt, és csend, csak idősebb Szabó Tamás dolgozószobájából szűrődött elő némi fény a csukott ajtó alól. Jellemző. Idősebb Szabó Tamás valószínűleg jobban szerette azt a szobát, mint a saját fiát, talán mert ez is Eszterkére emlékeztette. Bencének azt sem engedte, hogy az ajtó lakkozott fáját megérintse, nehogy összezsírozza a mocskos mancsaival (az ő szavai), nemhogy még be is tegye oda a lábát. A dolgozószoba szigorúan Bence-mentes övezet volt, és Bence lefogadta volna, hogy idősebb Szabó Tamás nem is lehetne boldogabb emiatt. Ahelyett, hogy örült volna, hogy legalább Bence megmaradt neki.

Ha Bence életben lett volna, talán érezte volna, ahogy a száját elönti a keserűség ismerős, megnyugtató íze. De Bence halott volt, kimerült és üres. Kóválygó fejjel bedőlt az ágyába, és a hátára fordulva a plafonra meredt. Tudta, hogy nem lesz képes aludni, mert a hullák nem alszanak. Pedig Bence életében hobbiszinten űzte az alvást.

Maga elé emelte remegő kezét, a csuklójába vájt vörös nyomok helyét nézte, bár nem látta a sötétben. Hullarabló... Még, hogy ő, hullarabló! Hiszen mindenki szeme láttára bomlott szét, hogy gondolhatta bárki is, hogy életben volt annyira, hogy holttesteket lopjon?

Ennek ellenére az idióták a hullaházban meg voltak győződve róla, hogy Bence csak őrült volt. Még szerencse, hogy egyikükben volt annyi emberség, hogy meglazítsa a Bence csuklóját szorító övet, így ki tudta ügyeskedni a kezeit a hurokból, hogy elmenekülhessen. Még csak az kellett volna, hogy a rendőrség hozza haza betörésért, idősebb Szabó Tamás agyérgörcsöt kapott volna.

Bence maga elé idézte, ahogy Gyuri felnyúlt, a mellkasa centikre Bencéétől, hosszú, fürge ujjaival kioldotta a csatot, és Bence bomló agyán átfutott a gondolat, vajon az ő övét is ilyen ügyesen oldaná-e ki. Aztán a legszívesebben felpofozta volna magát, mert tényleg nem tanult semmit a Dávidos faszságból? Ráadásul Bence nem is hordott övet.

Mégis... Gyuri egyszer Bence mellkasára fektette a tenyerét. Biztosan érezte, hogy Bence nem lélegzett. Hogy a mellkasában tekergőznek a férgek. Ha valaki, hát ő volt az őrült, ha ennek ellenére elhitte, hogy Bence még mindig életben van.

Bence az oldalára fordult, az ajtóra meredt. És most?

Itt nem maradhatott. Előbb-utóbb teljesen szétesik, és Bence nem volt annyira kegyetlen, hogy kitegye az édesanyját a látványnak. Elég volt neki egy halott gyerek.

Bencének be kellett jutnia egy hullahűtőbe, de hova? És hogyan? Ráadásul most már a rendőrség is kerestette szervlopásért. Semelyik kórház nem fogadná így szívesen. Hogy bizonyítsa be az ártatlanságát, ha senki sem látta a nyilvánvalót?

Gyuri érintésének fantomfájdalma átsuhant a mellkasán, és Bence lehunyta a szemét.

Gyuri volt a jó zsaru. Befolyásolható. Ha Gyurinak bizonyítja, hogy nem ő a szervtolvaj, ha legalább Gyurit meggyőzi róla, hogy tényleg halott, és a hullahűtőben a helye, talán elérheti, amit akar. Amire szüksége van.

Mikor Bence másnap reggel elindult a hullaházba, idősebb Szabó Tamás már a köreit rótta odalent a klinikán, ellenőrizte a keze alatt dolgozó orvosokat vagy belgyógyászként maga is rendelt.

– Elmész? – kérdezte az anyja, mikor Bence elhaladt mellette.

– Elmegyek. – Azzal becsukta maga mögött az ajtót.

Elvirát nem vitték el, Bence rájött, hogy elfelejtette ráírni, hova tette a kulcsot. A mélygarázsba igyekezett, mikor a folyosón összetalálkozott idősebb Szabó Tamással. A férfi magas volt, vékony, fekete hajjal és arrogáns, határozott álkapoccsal. De a legrosszabbak a szemei voltak, sötét, vesébe látó szemek.