Éljem túl

XVIII.

Gyuri ökle sajgott, minden újabb ütés éles fájdalmat küldött szét a karjában, de nem adta fel. Nem tudta, mennyi lehet az idő. A telefonja eltűnt a zsebéből, Pali bácsi tehát nem csak szerveket lopott. Felesleges volt ez az elővigyázatosság, a hűtőbe egyébként sem ért el a térerő, a krómfalak elvágtak minden kapcsolatot a külvilággal.

– Engedjenek ki! – kiáltotta. – Itt vagyok, valaki! Mari! Valaki segítsen! – A hangja rekedten elfulladt.

Zihálva megtámaszkodott a tenyerén; a tarkóján a vér elkeveredett az izzadtsággal. A szeme égett, és hiába szorította össze a fogát, egy halk szipogás még így is kiszökött belőle. A feje lüktetett.

Megtámaszkodott a könyökén, és fél kézzel újból ütni kezdte a vastag krómajtót; már a válla, a könyöke is belesajdult, ezért inkább kezet váltott.

– Mari! Valaki! Segítsen!

Senki sem segített. Gyuri fejében még az is megfordult, hogy tudják, hogy itt van, de hagyják meghalni. Mind rájöttek, milyen romlott, milyen ostoba, milyen végtelenül önző, és úgy döntöttek, nem lenne kár érte.

Gyuri nem hibáztatta őket, de élni akart, reszketve, vacogva kapaszkodott a jövőbe, valami kétségbeesett akarattal, amit lassan elfagyasztott a hűtő levegője. A lélegzete fehéren párállott az orra előtt.

A karja lehanyatlott, átkarolta magát. Megfagyni ugyan nem tudott – az elhunytakat nem fagyasztották, megnehezítette volna a boncolást –, de a hipotermia ugyanolyan valós veszély volt, Gyuri kezdte érezni a kihűlésre oly jellemző álmosságot.

Ő csak jót akart. Mindegy, hogy miért, de csak jót akart, miért kellett így meghalnia?!

Lehunyta a szemét csak egy percre, annyira fájt már a visszatartott könnyektől. Talán az okozta a bukását, hogy elkezdte élvezni a Bencével töltött időt, ettől lett óvatlan. Megszerette az állandó ugratást, a hülye vicceket, hogy úgy dolgoztak együtt, mint egy jól olajozott gépezet. Hagyta Bencét konstanssá válni az életében, engedte, hogy Bence megnevettesse. Talán túlságosan boldog volt, és nem érdemelte meg.

Talán mégis létezett egy isten odafent, aki Gyuri lelkébe látott, és úgy döntött, nem érdemel meg egy barátot.

Gyuri megdörzsölte a szemét. Marhaság. Az egészről ő tehetett, ő meg a becsvágya, az az ostoba, kétségbeesett vágyódás, hogy valaki, bárki büszke legyen rá, hogy legyen valaki, ahogy az apja volt. Azt nem tudta, hogy vannak, akiknek ez nem adatik meg.

Újra felkönyökölt, fél kézzel ütötte az ajtót, de nem kiabált, csak azt akarta, hogy kint legyen a fájdalom, mielőtt a szíve kettéhasad, és a légcsövét szétszakítja a benne növekvő gombóc.

Odakintről sebes léptek hallatszottak, Gyuri pedig dobogó szívvel az ajtónak tapasztotta a fülét. A hangok egyre közeledtek, lassan már a szavak értelmét is ki lehetett venni.

– Én mondtam, hogy ne engedd vissza, nem megmondtam?!

– Jól van, na, de kellett egy segéd, és így legalább szemmel tudtam tartani...

Gyuri riadtan ellökte magát az ajtótól, kapkodva próbált hátrakúszni a tepsin, hátha elbújhat a hűtőben terjengő sötétségben.

Visszajött. Pali bácsi visszajött, és hozta magával a tettestársát is. Kőhalminét. Ó, hogy Gyuri mekkora hülye volt, mikor az orra előtt volt az egész.

Igyekezett megfordulni, hogy a lába legyen az ajtó felé, és arcon rúghassa Pali bácsit, mikor a férfi kihúzza a tepsit.

– Na, hol van az a szaglászó kis kínai? – kérdezte Kőhalminé. – Ha engem kérdezel, már az elején sem kedveltem.