ᴋɪᴍᴏɴᴅᴀᴛʟᴀɴ • 𝘳𝘢𝘧𝘦 𝘤𝘢𝘮𝘦𝘳𝘰𝘯 𝘧𝘧.

kettő

Karjaim magam köré fonva indultam el hazafelé, és amint kiértem a többiek látóteréből, elejtettem néhány könnyet, amit addig sikerült magamban tartanom.

Zúgott a fejem, szédültem, könnyeimtől pedig alig láttam a gyéren megvilágított utat. Furcsa volt egyedül sétálni, hiszen a fiúk egyike mindig hazakísért a közös programjainkról, hiába győzködtem őket, hogy nincs szükségem protekcióra. Most azonban egyikük sem ajánlotta fel védelmét, amiért valamilyen szinten hálás is voltam.

Tudtam, hogy ha valamelyikük velem jött volna, rákérdeznek rossz kedvem okára, és nem bíztam a részeg önmagamban annyira, hogy ki tudtam volna találni valami hihető füllentést.

Ilyenkor már csendes volt a környék, néhány turista sétálgatott csak, így meglepődtem, amikor egy autó hangjára lettem figyelmes mögöttem. Kissé ingatagon húzódtam le az út szélére, így haladva tovább, azonban még ködös tudatommal is regisztráltam azt, hogy az autó nem haladt el előttem.

Hátrapillantottam, feltéve a kezem, hogy valamivel blokkoljam a fényszórókat, amik így egyenesen a szemeimbe világítottak. A terepjáró megindult, azonban megállt mellettem, én pedig értetlen szemekkel bámultam fel rá. Nem egy sneci járgánya, abban biztos voltam, azonban nehezen tudtam kivenni az alakot a kormány mögött. Az anyósülés ablaka lehúzódott, a belső lámpák pedig felkapcsolódtak, ezzel megmutatva a személyt, akire egyáltalán nem számítottam. Kibaszott Rafe Cameron.

- Kell egy fuvar? - dobta oda fölényes mosollyal, én pedig letöröltem az arcomat nedvesítő könnyeket.
Ismertem Rafet, a szigeten szinte mindenki, ám nem sok sneci mondhatta el magáról, hogy együtt nőtt fel a "herceggel".

Egykor én is a flúgosok oldalán éltem, azonban amikor apámat lecsukták, anyám pedig képtelen volt fenntartani a házunk körüli költségeket, rákényszerültünk arra, hogy a sziget másik oldalára költözzünk. Gyermek voltam még, amikor megérkeztem ide, így nem sok emlékem maradt arról, hogy milyen is volt flúgosnak lenni.

- Mi a faszt akarsz? - kérdeztem fáradtan, megrázva kicsit a fejemet. Nem egyszer kerültünk már konfliktusba az idősebbik Cameronnal, - főleg amióta Sarah és John B egy pár lettek - így számítottam arra, hogy néhány degradáló mondat után lelép, ahogy alapvetően is szokott.

- Az ember egyszer próbál kedves lenni veletek, és ez a hála? - vonta fel szemöldökét, majd oldalra hajolt, kinyitva az anyósülés ajtaját. - Szállj be.

- Még mit nem. - csettintettem a nyelvemmel, összekulcsolva kezeim a mellkasom előtt. Nem féltem Rafetől, de mégis tartottam attól, hogy mi jár abban a kokómámorban úszó agyában.

- Nem mondom el még egyszer, szállj be. - utasított, biccentve egyet a fejével.

Hogy van erre képe? - gondoltam magamban, azonban mielőtt még megállíthattam volna cselekedeteim, megkapaszkodtam az ajtóban, szinte beugorva az autóba. Meginogtam , ahogy rátérdeltem a párnázott ülésre, Rafe pedig reflexszerűen fogott rá a karomra, amit néhány pillanat helyezkedés után elrántottam tőle.

- Hé, nem kell ennyire harciasnak lenni, én teszek neked szívességet. - emelte fel védekezően a kezeit, míg bezártam magam mögött az ajtót.

- Bökd ki, hogy mit akarsz. - ismételtem magam, kicsit elcsukló hanggal. Hozzá akartam tenni, hogy tudom, hogy nem azért jött el idáig, hogy engem hazavigyen, vagy egyáltalán találkozzon velem, de nem bíztam annyira a jelenlegi fogalmazóképességemben.

- Sírtál. - jegyezte meg, nem téve hozzá semmit tömör mondatához.

- Ez melyik univerzumban válasz a kérdésemre, Rafe? - forgattam meg a szemeimet. - Ha annyira haza akarsz vinni, indítsd el az autót. Tudod a címet. - tettem hozzá, fejem az ablak felé fordítva.

- Miért kell állandóan rosszra gondolni? Eljöttem kocsikázni, gondoltam felveszlek. Ugyanúgy viselkedsz, mint a snecik. Ugattok, mint a kóbor kutyák-

- Talán mert az is vagyok. - szakítottam félbe, dühösen rákapva a tekintetem. - Ha azért kényszerítettél a kocsidba, hogy sértegethess, kösz, de nem kérek most belőle. - jelentettem ki határozottan, az ajtóért nyúlva.

- Senki sem kényszerített arra, hogy beszállj, Genesis. Magadtól jöttél.

Szavai hallatán megálltam műveletemben. Igaza volt. Attól, hogy utasított arra, hogy beszálljak, nem volt muszáj megtennem. Sőt, ki kellett volna osztanom, hogy aztán mehessek az utamra, de mégiscsak beültem mellé.

- Be vagy állva. - szólaltam meg végül.
- Mint mindig. Te pedig részeg vagy. - sóhajtotta ki a tényt, majd elkezdett maga mellett kutakodni.
- Mint mindig. - vontam meg a vállaim, a csörgés felé pillantva. Elővett egy aprócska zacskót, papírt, és egy csigát is, majd szó nélkül tekerni kezdte cigijét.

Nem szóltunk egymáshoz, én az előttünk elhúzódó utat figyeltem, próbálva kivenni a halkan szóló zene szövegét, míg ő gyakorlott mozdulatokkal gyártotta le a jointot.

Begyújtotta a cigit, engem pedig megcsapott a túlságosan is ismerős illat. Szívott bele néhányat, majd hátrahajtotta a fejét, kifújva a füstöt. Egy hang nélkül felém nyújtotta a cigit, én pedig elvettem tőle, leutánozva cselekedeteit.

- Ez nem olyan pancsolt szar, amit ti szívtok, ez minőségi. - szólalt meg végül, de nem feleltem rá semmit. Pár pillanatra újra csendben maradtunk, váltogatva egymás között a keményre tekert rudat, míg újra meg nem szólalt.

- Szóval, miért bőgtél az éjszaka közepén, és miért nem volt melletted egyik kis barátod sem? - kérdezte. Eszembe jutott, hogy ezt sokkal szebben is megfogalmazhatta volna, ám gondolatmenetemnek hamar vége szakadt, ahogy megéreztem a fű hatását. Igaza volt, tényleg sokkal jobb cucc, mint amit általában szívunk.

Fogalmam sem volt hogy mi okozta, az alkohol, a fű, az érzelmi turbulenciám vagy mindhárom egyszerre, de beszélni kezdtem.

- Megcsókoltam JJ-t. - jelentettem ki. Rafe nem válaszolt, csak hümmögött egyet. - Úgy tett, mintha a világ legundorítóbb dolgát kellett volna megtennie. Percekig törölgette a száját, azt mondta, hogy undorító. Tudtam, hogy ő nem gondol rám úgy, de azt nem, hogy ennyire. - hadartam el problémámat, a fiú pedig figyelmesen hallgatott, ami teljesen új volt számomra.

Ha a nap elején azt mondta volna nekem, hogy Rafe Cameronnal fogok cigizni a terepjárójában, egy út szélén, hajnali kettőkor, jóízűen körbenevetem. Azonban mégis ez történt.

- Mit vártál tőle? Csak egy mocskos sneci, nem is- - kezdte el mondandóját, azonban megállt benne. Annyira sok volt egyszerre minden, hogy egyszerűen még képtelen voltam arra is, hogy dühöt érezzek. Rafe felsóhajtott, majd tovább folytatta.

- Szerintem nem vagy undorító.