ᴋɪᴍᴏɴᴅᴀᴛʟᴀɴ • 𝘳𝘢𝘧𝘦 𝘤𝘢𝘮𝘦𝘳𝘰𝘯 𝘧𝘧.

három

- Szerintem nem vagy undorító.

Rafe hangja halk volt, már-már annyira halk, hogy majdnem nem hallottam meg amit mondott, és talán jobban is tettem volna, ha ignorálom mondatát. Az alkohol és a fű keveréke a szervezetemben nem segített rá arra, hogy szívverésem kevésbé észleljem, így amikor pulzusom gyorsulni látszott szavaira, szinte azonnal észrevettem. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki, egy részem azt várta volna el tőlem, hogy ne is válaszoljak, de végül kiböktem azt, ami először eszembe jutott.

- Köszönöm? - súgtam magam elé, bár nem voltam meggyőződve arról, hogy ő is hallotta.

Úgy éreztem magam, mintha ezernyi méh zümmögne a testemben, dobolva a koponyámon és a gyomromban. Tudtam, hogy nem kellett volna elfogadnom a cigit, amit felém nyújtott, de gondolkodás nélkül döntöttem. Zsibbadt voltam, a nyelvem száraznak éreztem, és nem szerettem volna mást, csak lefeküdni valahová, hogy abbamaradjon a folyamatos szédülés.

Rafe időközben magasabb hangerőre vette a zenét, ami eddig háttérzajként szólt a kocsiban, bár ezt nem vettem észre, túlságosan is lelassultak a kerekek az agyamban. A fiú mondott valamit, én pedig válaszoltam, de sem az ő, sem pedig a saját szavaim nem jutottak el addig, hogy fel is fogjam őket.

Lehunytam a szemeim, ezzel próbálva nyugtatni magam, de a szédülés csak még erősebbé vált. Tudtam, hogy ez az állapot nem tart majd örökké, de mégis megijesztett annyira a helyzet, hogy gyorsabban kezdjem el szedni a levegőt.

- Megvagy? - kérdezte Rafe, mire kinyitottam a szemeimet. Gondolkodás nélkül a fiú kezére fogtam, hogy a szívemre helyezzem azt, hátha szavak nélkül el tudom neki magyarázni az állapotot.

- Meg fogok halni? - kérdeztem halkan, ő pedig nevetni kezdett.

- Nem. - rázta meg a fejét, másik kezével a fejemért nyúlva, majd mielőtt reagálni tudtam volna a történtekre, szája az enyémre tapadt.

Megcsókolt. Bár ez a realizáció csak akkor öntött el, amikor a nyelvét beforszírozta az ajkaim közé, úgy éreztem mit sem tudok tenni. Rafe teljesen másképp csókolt, mint ahogy JJ tette. Olyan volt, mint egy kiéhezett vadállat, aki végre elejtette az üldözött áldozatát. Nem kérdezett, nem finomkodott, csak elvett. Elvette azt, amit az övének érzett.

Valahol mélyen az elmémben tudtam, hogy ez rossz. Hogy el kéne löknöm magamtól, kiszállni a kocsijából és hazáig rohanni. De mégis mozdulatlan maradtam, Rafe ingujjába kapaszkodva, mintha a támaszték nélkül kidőlnék.

Nem tudtam, hogy mozognak-e az ajkaim, ahogy azt sem, hogy mennyi ideig tartott a kontaktus, de még akkor sem voltam képes reakcióra, amikor Rafe elvált tőlem.

A szemeim csukva maradtak, csak akkor nyitottam ki őket, amikor a fiú újra a karomra fogott. Ahogy szemhéjaim felnyíltak, észrevettem, hogy másik kezével az övével babrál, tenyerem egyenesen ágyékára vezetve.

Nem tudom mi kapcsolt be bennem, talán valami őskori reflex, de tudatom végre összeszedte annyira magát, hogy el tudjam rántani a kezemet. Bár rosszullétem nem múlt el teljesen, dühöm olyannyira erőteljes volt, hogy még a zsibbadáson keresztül is éreztem.

- Mi a faszt csinálsz? - hörögtem ki, karomat mellkasom elé préselve.

- Gyerünk már, csak egy kicsit, Gen. - sóhajtott fel, én pedig az ajtóért kaptam, próbálva kinyitni azt. - Hé, hé, hé. - állította meg Rafe mozdulataim, majd megforgatta a szemét.

- Azt hiszed haza bírsz menni? - kérdezte, én pedig újra gyorsan kezdtem el szedni a levegőt. A fejemben rengeteg kép lepörgött, hogy ez hogy végződhet, hogy kihasználja az állapotomat, rákényszerít valamire, vagy akár meg is öl, ám a folyamatos kavalkádot végül a fiú hangja állította meg.

- Nyugalom. Akkora szörnyeteg azért én sem vagyok. - jelentette ki, beindítva a terepjáró motorját. Azonnal tudta, hogy mire gondoltam, pedig még csak ki sem mondtam, és ez elgondolkodtatott azon, hogy más lányokkal is megtörtént-e már.

- Hazaviszlek.

***

Ha azt hittem a tegnap esti rosszullétem semmi sem űberelheti, a másnap bebizonyította, hogy lehetséges. A fejem mintha szét akart volna szakadni, és az első néhány pohár vizet még csak lent tartani sem bírtam.

A tegnap esti elrohanásom után számtalan üzenetet kaptam a többiektől, amiben bocsánatot kértek. Még azok is, akik tényleg semmit nem követtek el a rosszkedvem kialakulásában.

Megpróbáltam mindenkinek válaszolni valami félvállról vett üzenetet, hogy "semmi baj, és tényleg csak azért mentem el mert nem akartam, hogy anyám aggódjon", de JJ bocsánatkérését még megnyitni sem tudtam. Túlságosan is friss volt még az emlék, ahogy a csókomra reagált.

Azonban ahogy felelsz vagy mersz történései eszembe jutottak, azokkal együtt befurakodtak agyamba a Rafe által tett dolgok is. Egyszerűen nem tudtam hová tenni az egész esetet, de a gondolkodás csak még rosszabbá tette az egészet.

Újra és újra lejátszotta agyam a tegnap hajnali jeleneteket, és azt kívántam, hogy bárcsak nulla emlékkel keltem volna fel. Valamelyest még az is jobb, ha másnaposan próbáltam volna összerakni az eseményeket, mint az, hogy ennyire tisztán emlékszek mindenre.