Pánik és Büszkeség

3. Bajba jutott tudós

A laborban ébredtem, fáradtan nyitogattam a kék szemeimet. Yvonne állt előttem és ijedten néz köre. Hatalmas kék szemeivel bosszúsan bámul engem. Arra ébredtem ahogy ő rángatja gyengéden a vállam. Igazából kellett pár másodperc amíg realizáltam merre is vagyok. Villám csapásként rohamozták meg a tegnap este történései az agyamat és felkaptam a fejem ami eddig az asztalon pihent. A kényelmetlen pozíció miatt teljesen elgémberedtem. Nyújtózkodni kezdtem ösztönösen mikor kiegyenesedtem. A szerencsétlen póz miatt fájdalmas mozdulatoknak tűntek amíg megmozgattam elzsibbadt izmaim. Néztem ahogy Yvonne teljesen lesokkolva nézi a szobát. Rick íróasztala mögött ültem a kényelmes székben. A nő hitetlenül áll a lépcső fordulóban és vizslatja a kuplerájt.
-Itt mi történt? – kérdezte mérgesen. – Mint amin végig tarolt egy hurrikán!
Körbenéztem és most hogy mondja szembe tűnően nagy a káosz. Emlékeim szerint nem szedtük ennyire szét a helyet, sőt nem rongáltuk meg a szekrényeket. A polcok le borítva a székek a labor asztalnál felborítva, papírok mindenhol és még pár üveg is el volt törve és a szekrény amibe tároltuk őket teljesen tönkre ment. A szemem körbe vezettem a szobán és a kapu felé nézve kicsit meghűlt benne a vér. Hirtelen eszembe jutott hogy tegnap este Rick-vel voltam de ő most nincs sehol. Pedig ő biztos nagyon izgalmasnak találná ezt a felfordulást.
-Rick?- kérdeztem rá értetlenül, nem értem merre van. Ahogy ismerem a fickót már itt ugrálná körbe az összedöntött polcokat. Tegnap még itt volt velem. A tegnap estére gondoltam. Behívott hogy segítsek rendszerezni a papírokat az ehhez hasonló eddig nyitott kapukról. Nagyon érdekesnek találtam így kérdezés nélkül belementem. Érdekeltek az öreg eddigi kísérletei. Miután bejöttem Kelsey rám írt nincs e kedvem menni vásárolni és esetleg nem hívjuk e Denver-t. Mivel ő annyira nem volt merész így én voltam kizárásos alapon a szerencsés vállalkozó akinek meg kellett kérdezni-e. Felhívtam de közben le vertem egy polcot amire próbáltam felmászni. Megkérdeztem jönne-e viszont a szokásos mély férfi hang helyett egy vékony elég gúnyos női hang szólt hozzám. "Nincs kedve! Kopj le!" idézem fel a mondatot magamban. Ezután inkább maradt mindenki otthon és hanyagoltuk egymást. Yvonne elindult felszedni a földre szórt papír halmazt. Le guggolt és a kezébe gyűjtötte az iratokat és levert tollakat.
-Most hogy így említed ma még nem találkoztam vele – állt meg a mozgásban és kicsit elmélyült gondolataiban. – Hol lehet? Neked mondott bármit is?
-Te keltettél fel, nem tudom merre lehet – körbe néztem és gondolkodás közben és megakadt a szemem az előbb is észrevett részén a szobának. A kapu előtti padló rész sárfoltokkal volt tele, néhol durván felsértve a padlót. Oda siettem és elemezni kezdtem a sáros lábnyomokat. A szőke nő a papírokat szedte és amíg nem találok bármit is nem akarok neki szólni. Csupa szív ember és ha ilyesmit mondanék neki rettentően megijedne. Követve a mocskot a kaputól egészen a kapu irányító pultja felé. Ahogy a csempéről le értek a parkettára a deszka egy pata alakban millió szilánkra volt zúzva. Mintha valami hatalmas patás ide állt volna, de elég nagynak kellett lennie, hogy összetörje a padlót. A hitetlenségemből felnéztem és a pult szélébe szúrva találtam egy kést. Nem túl nagy inkább egy bicska méreteihez tudnám hasonlítani. A markolata fekete csontokból van és egy kisebb állat koponyája díszíti a tetejét. A penge egy hegyesre élezett zsilip pengére emlékeztetett. Yvonne felnézett a gyanús csend miatt és mellém lépdelt.
-Itt mi történt? – sokkolódott le és teljesen megfagyott, pár pillanatig még a levegőt is bent tartotta. Nézte ő is a falapokat majd a vágóeszközt ami egy papíron volt végig szúrva. - Az mi lehet?
Kicsit remegő kezeimmel kihúztam a zsebkést a fémből és a papírt vettem ujjaim közé. Kibontottam az hanyagul össze hajtogatott megsárgult lapot.
-Azt a büdös - olvastam végig és csúszott ki az első gondolat a számon. A másodperc tört részében kaptam elő a telefonomat a farmerom hátsó zsebéből. A fekete tokba bújtatott eszközt és fél kézzel vadul kutatni kezdtem a névjegyeim között. Denver nevéhez érve egyből a tárcsázás gombra nyomta. Miközben csörgött a készülék a mellettem álló titkárnő teljes értetlenséggel.
- Ha szeretnétek viszont látni az öreget gyertek el a Xopiai ember vásár és megegyezhetünk...
-Mit akarsz már megint? – hallottam meg ugyanazt a női hangot megsértett és felháborodott hangszínben. – Reggel 7 óra van és vasárnap!
- Jó, jó add oda inkább Denver-nek a telefont Rick-ről van szó! – jelentettem ki gyilkos hangnemben, ez nem játék. Rick rettentően fontos Denver életében így nem vagyok hajlandó foglalkozni a nő hisztijével. A háttérben hallottam mocorgást és ahogy elveszi valaki a telefont és remélem, a férfi hangját fogom hallani a vonal túlsó végéről.
-Mi történt? – hallottam meg a jelenleg még kómásnak tűnő Denver-t. A lány hangját a háttérben még lehet hallani, ahogy kifelé menet még egy "Akkor nem is zavarok, jó beszélgetést" oda szúrt a fiúnak. Talán lelki szemeim előtt láttam Denver sóhaja mellé a szemforgatást is.
-Nem fogsz örülni – fújtam ki a levegőt nehézkesen. Nem tudom elképzelni hogyan is fog reagálni arra hogy a legjobb barátja teljesen eltűnt térképünkről. – Rick tegnap áthívott, hogy dolgozzak vele néhány papíron, nem rég ébresztett fel Yvonne és Rick felszívódott!
-Oh Nyle, ilyenek miatt ne aggódj! Szokott hasonlót csinálni – kuncogott ki kicsit megkönnyebbülten. Nem hagyta, hogy befejezzem baszki.
-Még nem fejeztem be, itt voltak, valakik, vagy valamik akik teljesen szétzúzták a labort – magyaráztam próbálva a végére hagyni a legrosszabb hírt. – A vezérlőpult szélébe szúrva találtam egy levelet, amibe leírják, hogy Rick technikailag most a kapu túloldalán van...
A csend ami leszállt közénk rosszabb volt mint az a tény, hogy az öregembert elvitték. Talán pár másodperc volt mire kifújta az eddig tüdejébe ragadt levegőt. Hallottam ahogy felkel és kihangosít.
-A laborban vagy? – kérdezett rá egyből.