Sitter of my heart {+18}

16.

Faith:
Tapintani lehet a feszültséget a házban. Vagy lehet, hogy csak én érzem? Nem hiszem, de benne van a dologban, ugyanis, amikor ma délután megérkeztem az O'Brien házba, a legkisebb O'Briennel, Nathan otthon várt. Vagyis... azt nem tudom, hogy engem várt-e, de az biztos, hogy napok óta először, nem máshol tartózkodott, hanem a házukban. Mintha csak megérezte volna a bizonytalanságom, a kétségbeesésem és azt, hogy belementem, hogy hétvégén bulizni megyek Rivennel. Mint kiderült, nap közben belehúzott és ugyan ki kellett hagynia pár óráját, de befejezte a saját részét a projektmunkából, így végre - az ő állítása szerint - itt tud lenni velünk.
Bennem viszont erősen keserédes érzés kavarog és óráról órára keseredik. Tök jó, hogy kész van a feladattal, tényleg, még büszke is vagyok rá valahol és tagadhatatlan, hogy amikor ma megláttam, ahogy az ajtóban várt minket, a szívem ezerrel kezdett dörömbölni a mellkasomban, de közben... azóta egyszer sem hozta fel a csókunkat, de még csak nem is célzott rá. Ma valahogy más. Nem tudom megmagyarázni, hogy miben, de valami megváltozott, amitől én egyre inkább kétségbeesem. Nem akarom, hogy ennyire a hatása alá kerüljek, viszont képtelen vagyok elfogadni a bizonytalanságot, márpedig most határozottan bizonytalan vagyok. Lehetséges, hogy valóban ennyi volt? Megkapta a csókot, én is felkerültem a listára a lányok közé, akiket Nathan O'Brien valamilyen formában megszerzett és innentől kezdve minden száznyolcvan fokos fordulatot vesz? Más magyarázatot nem tudok találni arra, hogy az őszinteség mintapéldánya, a fiú, aki nem fél semmitől, mert mindent megszerez, amit akar és mindent az arcodba mond, amit csak gondol, miért kerülgeti a forró kását. A mi forró kásánkat, ugyanis ez kettőnkről szól és ő mégsem utalt arra, hogy egyáltalán szeretne róla beszélni. Megértem, ha nem a tesói előtt szeretné rendezni ezt, de amikor mosogattam az ebéd után, igazán odajöhetett volna legalább egy percre, hogy közölje velem, hogy szeretne majd róla beszélni, amint alkalmas lesz. De ez nem történt meg, sőt ehhez hasonló sem, mint mondtam, még csak nem is célzott mindarra, ami a hétvégén történt köztünk, amiből arra kell következtetnem, hogy már túl is van mindenen.
Ugyanakkor... képtelen vagyok ezt elfogadni, mert az a Nathan, akit megismertem, azt is elmondaná, ha ebben ennyi lett volna, közölné velem, hogy ne is számítsak folytatásra. És igaza van Shelley-nek, nem keresett volna minden nap, ha semmit nem jelentett volna neki a csókunk. Ugye nem tette volna ezt velem?
A francba is!
Eddig nem voltam dühös, mert tudtam, hogy nem szándékosan kerül és meg is értettem az indokát, de most, hogy itt vagyunk egy házban és így sem jutunk semmire, kezdek egyre frusztráltabb lenni, ahogy már mindent megkérdőjelezek benne és magamban is. Csak arra tudok gondolni, hogy nem ígért nekem semmit és hogy mekkora játékos is ő. Elvégre elmondta, hogy nem hoz a házukba lányt, mert innen nem tud kiosonni mellőle. Nathan nem az összebújós típus és ezt el kell fogadnom.
Veled mégis összebújt a hétvégén és reggel nem igazán akart elmenni mellőled - szólal meg a belső hangom, ami jelenleg kicsit sem segít abban, hogy megnyugodjak.
- A franc... - elharapom a mondatot, mielőtt kimondanám, mert rájövök, hogy Nicole itt ül mellettem és épp színez. - A franciakulcs - javítom ki magam, mire a pici felnéz a lapjáról és a két nővére figyelmét is felkeltem.
Meg kellene tanulnom visszafogni magam ilyen esetekben, de nem tehetek róla, néha ösztönösen kicsúszik a számon, amit gondolok. Ez általában nem baj, ha egyedül vagyok a szobámban mondjuk, de most roppant kellemetlen.
- Mi az a franciakulcs? - kérdezi a kicsi, felvonva az egyik szemöldökét.
- Az egy szerszám, prücsök, csak eszembe jutott, hogy apa a múltkor kereste és elfelejtettem neki reggel mondani, hogy láttam a garázsban - találok ki gyorsan egy mesét, amivel Nicole kíváncsiságát lenyugtatom, de a Rose-ét és Christináét határozottan nem.
Legalábbis gondolom, hogy erről árulkodik a felvont szemöldökük és a hümmögés, ami Rose-tól érkezik, utalva arra, hogy egy szavamat sem hitte el. Leszámítva azt, hogy az egy szerszám, mert az bizony tény.
- Mondd csak, Faith, minden rendben? - teszi félre a színezőt a lány, amit Nicole neki választott ki. - Mintha kicsit szórakozott lennél.
- És feszült - teszi hozzá Christina helyeslőn bólogatva.
Mintha én nem tudnám... az utóbbi napokban annyit pörögtem a hétvégén és azon, hogy vajon Nathan számára mit jelentett, hogy konkrétan csomók keletkeztek a nyakamban a stressztől. Marhára nem kellett volna belemennem ebbe, uralkodnom kellett volna a vágyaimon, hiszen a főnökeim egyik fiáról van szó, nem lett volna szabad hagynom, hogy megcsókoljon, még ha nem is rá kell vigyáznom a megbeszéltek szerint.
Most mit kellene erre mondanom? Nem, az idióta bátyátok teljesen kikészít idegileg? Ja, mert amúgy hétvégén csókolóztunk, amíg ti a másik szobában aggódtatok érte, majd együtt aludtunk, viszont azóta nem beszéltünk róla, mert a tesótok valamiért imádja kerülni ezt a témát?
Mondhatom, baromi jó magyarázat lenne. És kicsit sem lenne kellemetlen Nathan húgaival megbeszélni ezt, ugyan, dehogy...
- Persze, minden rendben van - szakad ki belőlem egy sóhaj -, csak kicsit kimerült vagyok, ez minden. Az egyetem fárasztóbb, mint azt gondolja az ember.
Teljes mértékben nem hazudok, ugyanis tényleg kezdem azt érezni, hogy felélem a tartalékaimat és kimerültem, de persze ezzel csak palástolni akarom mindazt, ami valójában nyomaszt. Már nem mintha Mr. Hokikirály megtudná, ha elmondanék a tesóinak mindent, ugyanis természetesen most sincs itt. Vagyis a házban itt van, de a srácok kértek egy kis videójátékozási időt, mielőtt egy mese közben megvacsoráznánk és - ki hitte volna - Nathannek is volt kedve hozzá, úgyhogy felment a srácokkal. Nem akarok önző lenni, vagy elszakítani a tesóitól, tök jó és jogos is, hogy az elmúlt napok után szeretne velük időt tölteni, de az bosszant, hogy engem két mondatra sem méltatott. Vagyis nyilván azért beszéltünk egymással, de nem sokat és nem is túl érdemlegeset, ebéd közben is folyamatosan a többieket beszéltette, amivel úgy nem volt baj, hogy érdekelt, hogy milyen napja volt az O'Brien gyerekeknek, de... hiányzik az a könnyedség, ami eddig volt, ahányszor csak beszéltünk. Most olyan, mintha tényleg kerülni akarná a beszélgetéseinket és ez fáj, bármennyire is nem akarom beismerni. Még egy érzelem, ami a keserűséget növeli...
- És ezt most még egyszer úgy, hogy legalább mi elhiggyük - biccenti oldalra a fejét Christina, összeakasztva a tekintetünket.
Látom rajta, hogy nem beszólni akar, hanem szimplán tényleg nem volt elég hihető, amit és ahogy mondtam, és aggódnak értem.
- Tényleg minden rendben - bólintok egy kicsit határozottabban -, csak máshol járok fejben - szakad ki belőlem egy sóhaj, s a tekintetem az órára siklik. - Megyek, elkezdem előkészíteni a vacsit. Segítetek, vagy maradtok színezni? - állok fel.
- Én segítek! - pattan fel a kicsi azonnal vidáman.
- Mi is megyünk - kel fel Rose is biccentve egyet, de amikor elindulok a konyhába, utánam szól. - Faith!
- Igen? - fordulok feléjük, ahogy hátrálok a konyha felé.
- Ha mégis szeretnél róla beszélni, szívesen meghallgatunk.
Halványan elmosolyodom, ahogy hálásan bólintok nekik, de amit Christina mond, azt nem bírom megállni nevetés nélkül:
- Csak mondd, hogy kinek a seggét kell szétrúgni és mi megtesszük - húzza ki magát.
- Jó, úgy lesz - szakad ki belőlem az a kacaj, bár nem tudom, hogy mit reagálnának, ha közölném, hogy a bátyjuk az a személy, akinek szét kellene rúgni a seggét.
Jó, talán elég lenne, ha csak egy kis értelmet vernének a fejébe. Nekem az is jó, ha a végén azt a választ kapom, hogy ennyi volt... fájna, de elviselném, mert még az is jobb lenne, mint ez a bizonytalanság. De próbálom nem felhúzni magam megint. Lehet, hogy, ha kettesben maradunk, akkor végre letisztázzuk mindazt, ami most köztünk van. Vagy éppen nincs, elvégre ez csak nézőpont kérdése és ahogy a keserédes érzés váltogatja bennem az érzéseket, úgy látom én is mindig másképp. Ha a csókból, az együtt alvásból, az összebújásból, az üzenetekből és abból indulok ki, hogy mennyire megnyíltunk egymásnak, azt mondanám, hogy van. Ellenben, ha azt veszem figyelembe, hogy napok óta csend van és most is úgy kerül, mint más a tüzet, akkor azt, hogy nincs. Úgyhogy veszek egy nagy levegőt és igyekszem azzal nyugtatni - vagy talán áltatni - magam, hogy ha kettesben maradunk, akkor Nathan végre elém áll és elmondja, hogy mi ez az egész. Másban most nem bízhatok. Csak remélem, hogy nem kell majd csalódnom.
- Kérdezhetek valamit? - pillantok a lányokra, miközben megterítünk.
- Persze - vágja rá Rose gondolkodás nélkül.
- Hogy-hogy sosincs ember itt, amikor jövök? Mármint, Cassandra azt mondta, hogy a szüleiteknek minden itthoni feladatra van embere, én mégsem találkoztam még rajta kívül senkivel. Vagy csak lemaradtam valamiről?
- A szüleink emberei nem laknak itt - rázza meg a fejét az idősebb lány.
- Valószínűleg anyáék attól tartanak, hogy akkor elüldöznénk őket, mint a bébiszittereinket - szól közbe Christina, elhúzva a száját. - A szakácsunk reggel és koradélután van itt, amikor mi suliban vagyunk, aztán hazamehet, a vacsorát csak elő kell készítenie, hogy a bébiszitter, jelen esetben te, este tálalni tudja. A takarítónőnk pedig reggelente jön, miután mi elmentünk suliba és van egy délelőttje kitakarítani mindent, a sofőrök pedig leginkább anyát és apát szállítják ide-oda, minket csak akkor, ha családostul megyünk valahova. Eleinte mindannyiunkat vittek suliba reggelente, de egyöntetűen elegünk lett ebből, úgyhogy nagy nehezen rávettük anyáékat, hogy hadd menjünk magunk, így is elég nagy feltűnést keltünk a nevünk miatt és épp elég fojtogató tud lenni a sajtó, nem kell, hogy még azzal is magunkra hívjuk az emberek figyelmét, hogy sofőrrel járunk a suliba.
Azt hinné az ember, hogy az O'Brien gyerekek élvezik azt a luxust, ami a szüleik által körül veszi őket, de minél több időt töltök velük, rájövök, hogy ők tökéletes ellennének egy fele ekkora házban, sokkal kevesebb figyelemmel is. Persze tagadhatatlan, hogy vannak dolgok, amiket élveznek - például a szép ruhákat a bálokon - de alapvetően megelégednének a normális körülményekkel is, főleg, ha az együtt jár azzal, hogy a szüleik elég időt töltenek velük. Nem is tudom, hogy egy szülő hogyan képes ennyire keveset foglalkozni a saját gyermekeivel. De persze ki vagyok én, hogy bárki fölött is ítélkezzek vagy pálcát törjek, úgy, hogy még csak egy gyerekem sincs, nemhogy több.
- Nem tudom, hogy ez számít-e - teszem a kezem Christina vállára és együttérzőn rámosolygok -, de minden korábbi ellentétünk ellenére, örülök, hogy nem adtam fel és én veletek lehetek.
Már kitapasztaltam, hogy Christina nem annyira az ölelgetős típus, éppen ezért lep meg nagyon, amikor pár pillanattal később, a karjaimba veti magát. Nem mond semmit, de tudom, hogy mit akar közvetíteni felém, így én is megölelem.
- Nagyon szerencsés a családod, hogy vagy nekik, Faith - néz rám Rose és a mosolyából, mintha hála sugározna, amit nem tudom, hogy annak szán, amit mondtam, vagy ahogy reagáltam Christinának, de nem is igazán számít, mert nekem meg az ő szavai esnek nagyon jól.
- Szerintem kedvelnének titeket - simogatom a húga hátát.
- Egyszer találkozhatunk velük? - néz fel rám nagy szemeivel Nicole, aki eddig Rose-nak adogatta az evőeszközöket.
Összehozni egy találkát az én családommal és az O'Brienékkel közösen? Nem egyszerű feladat, már csak ha a helyszín kérdőjelességét is nézzük, de őszintén nem bánnám, ha a szeretteim találkoznának velük. Még nem gondoltam ilyenbe bele, de talán nem is olyan rossz ötlet. Plusz, hogyan tudnék nemet mondani ennek a csöppségnek, aki mindig úgy néz rám, mint valami istennőre?
- Lehet róla szó, majd meglátjuk, rendben?
- Kisujj eskü? - totyog ide hozzám és felém tartja a kisujját.
- Kisujj eskü - akasztom bele az enyémet, aztán felemelem a picit a földről. - Üljetek asztalhoz, szólok a fiúknak, hogy kész a vacsi - segítem fel Nicole-t a székébe, a két lány pedig bólintva teszi, amit kértem.
Őszintén félek egy kicsit felmenni, de nem tehetem meg, hogy nem szólok nekik és nem is akarom megtenni, elvégre ez a munkahelyem, a fenébe is! Nem akarok a saját munkahelyemen parázni, csak mert elkövettünk egy kisebb botlást. Egy botlást, amit egy részem határozottan nem bánt meg és amelyik igen, az is csak a jelenlegi helyzet miatt.
- Srácok! - kopogok az ajtófélfán, amikor felérek Mike szobájához, ugyanis nyitva van az ajtó. - Előkészítettük a lányokkal a vacsorát, gyertek enni, kérlek!
- Egy pillanat, csak még szétrúgom a seggüket - vigyorodik el Nathan, mire belőlem kiszakad egy sóhaj.
Nem tagadom, hogy nem játszik bele a reakciómba ez a gáz szitu, ami most köztünk van, de nem tudok parancsolni magamnak, ahogy belépek a szobába.
- Állítsátok meg, majd a vacsora után befejezhetitek még ezt az egy kört, amíg mi eldöntjük, hogy mit nézzünk, de most gyertek, mert a lányok már lent várnak - lépek be a kép elé, amitől mind a hárman megpróbálnak elnézni mellettem. - Nathan, tedd le azt a kontrollert és húzzatok le enni! - nézek a fiúra és a hangom talán egy kicsit indulatosabbra sikerül, mint amilyenre terveztem.
Nem tudom, hogy Nathan mesélt-e bármit itt fent a két öccsének, de Jacob és Mike összenéznek, majd mind a ketten teszik, amit mondtam, nem próbálkoznak tovább. Nathan is érezheti, hogy valami nem oké, mert a szemében aggodalom csillan, ahogy leteszi a kontrollert és feláll a babzsákfotelból, majd elém lép.
- Hé, minden rendben? - fürkészi az arcom hevesen.
- Nem tudom - nyelek nagyot -, úgy van? Csak mert én is ezen gondolkoztam - nézek mélyen a szemébe, de ettől el is gyengülök.
És ezen csak ront, ahogy a szeme alatti sebre siklik a tekintetem. Elönt a bűntudat. Nathan arca azért sebes, mert engem védett. Miattam kapta be azt az ütést, én meg mérges vagyok rá, amiért nem hozza fel a hétvégén történteket... benne van, hogy tényleg csak arra vár, hogy kettesben legyünk.
Lehet, hogy velem van a baj?
Ahogy ez a gondolat bekúszik a fejembe, rögtön visszavonulót fújok.
- Faith...
- Nem érdekes - lépek hátrébb, kitérve a keze elől, ami az arcomhoz akart érni épp. - Menjünk enni, várnak a tesóid.
Nagyon remélem, hogy igazam van és csak addig tartja magában a gondolatait, amíg kettesben nem maradunk.