14.

3.5K 181 29
                                    

Faith:
- Ez meg mégis mi a franc volt? - tajtékzik Mr. O'Brien, amikor kiérünk egy folyosóra, ahol a vendégek nem hallhatnak minket.
Őszintén nem emlékszem, hogy hogyan kerültem ide. Minden egy másodperc alatt gyorsult fel és kábé minden kiesett, ami az első ütés után történt. Az egyik pillanatban még az volt a legnagyobb bajom, hogy lerázzam magamról Andreast és megszabaduljak tőle végre, hogy békén hagyjon. Aztán a következőben már a káosz volt az, ami elszabadult, nem én. Emlékszem, hogy Andreas be akart csábítani megint a szobájába vagy a mosdóba, ha az nekem jobban tetszik. Arra is emlékszem, hogy amikor nemet mondtam, megszorította a csuklómat és megpróbált elrángatni. Megvan, hogy Nathan lerántotta rólam a fiút és megütötte. Valami dereng, mintha eltört volna egy pohár és valaki sikított volna. Azt hiszem, hogy az emberek körénk gyűltek és talán a legidősebb O'Brien fiú volt az, aki lefogta Nathant és megakadályozta, hogy még több ütés következzen be, de ez mind homályos, mintha összefojt volna minden és csak lassított felvételben, öszemosódva láttam volna az eseményeket. Azt hiszem, hogy Andreas is bevitt egy ütést Nathannek és...
Nathan.
Felkapom a fejem a fiúra, aki még mindig tiszta ideg. A teste merev, mint egy vas rúd, a keze remeg a dühtől, a levegőt úgy kapkodja, mintha most futott volna maratont vagy éppen lejött volna a jégről egy meccs után, amit végig játszott és az izmai olyan szinten be vannak feszülve, hogy olyan látszatot keltenek, hogy a zakója és az izmai bármelyik pillanatban leszakadhatnak róla. A szemeiben lángol a düh és harag, s ezek undorral vegyülnek. Soha nem láttam még ennyire idegesnek, pedig azért tapasztaltam már, hogy milyen, amikor kiakad a szüleire.
- Andreas kezdte azzal, hogy...
- Nem érdekel, hogy ki kezdte! - szakítja félbe az apja és a parti felé int. - Megütötted őt mindenki előtt!
- Igen, mert bántani karta F...
- Mondtam, hogy nem érdekel! Mindenki szeme láttára csináltál botrányt és támadtad meg egy jó barátom fiát!
- A fia egy gusztustalan féreg! - tartja magát megemelve a hangját Nathan. - Nem fél drogokhoz nyúlni és a lányokat a szobájába vinni akaratuk ellenére, hogy...
- Ebből elég lesz! - szólal meg az eddig hallgató Mrs. O'Brien keményen. - Miss Montgomery - fordul felém - nagyon sajnálom ezt az egész kellemetlenséget. Megkérhetem, hogy kísérje fel a gyerekeket és fektesse le őket?
Alig bírok megszólalni, szinte lebénultak a hangszálaim. Nagyot nyelek, hogy egy kicsit összeszedjem magam és bólintok egyet.
- Persze - felelem halkan, de alig ismerek a saját hangomra.
- Micsoda? - fakad ki Nathan. - Ugye ezt nem mond...
- Nathan! - teszi a kezét a vállára Nathaniel. - Menjetek, mindjárt megyek én is.
Ez elhallgattatja a fiút, aki azonnal, ideges léptekkel elindul a lift felé.
- Menjetek - biccent a többieknek is a legidősebb O'Brien - nem sokára ott leszek én is.
A tesói egyszerre bólintanak és követik a fivérüket és a szülők is távoznak, csak éppen a másik irányba, vissza az estélyre. Én is elindulok a gyerekek után, de Nathaniel finoman elkapja a kezem.
- Faith! Ugye nem esett bajod? - kérdezi őszinte aggodalommal.
- Megvagyok - nyögöm ki a fejemet megrázva.
- Annyira sajnálom, én... már most mennék veletek, mert marhára nem érdekel, ami bent van, de le kell nyugtatnom anyáékat és...
- Semmi baj, tudom - biccentek.
Nathaniel a legidősebb gyermek és ez kötelezettségekkel jár. Eddig is tudtam, hogy így van, de csak most jövök rá, hogy ez nem csak elmélet, hanem a valóság. Nathaniel, mint a legidősebb gyerek, rendelkezik bizonyos kötelezettségekkel, amiket teljesítenie kell, olykor akarata ellenére is. Biztos neki is baromi nehéz ezeknek mindig megfelelni és azt is elviselni, hogy a szülei és a testvérei között ekkora szakadék van.
- Tényleg sietek.
- Menj csak, nem lesz gond - erőltetek magamra egy biztató mosolyt, mire ő biccent egyet.
- Ha bármi lenne mégis, akkor szólj és itt hagyok mindent, mindegy, hogy hogy áll bent a helyzet - ad egy puszit a fejem búbjára, mintha csak a bátyáim tennék, majd követi a szüleit, én pedig elindulok az O'Brien gyerekek után.
A liftben feszült némaság uralkodik, amit senki nem mer megtörni. A kicsi a kezemet szorongatja és a szoknyámba bújva áll, a többiek a földet nézik.
Amikor felérünk a lakrészükbe, Nathan azonnal kilő a liftből és egyenesen felmegy, csak a szobájának az ajtajának a becsapódó hangja jelzi, hogy beért. Mindannyian összerezdülünk a hang hallatán. Egyáltalán nem ilyennek ismertem meg Nathant, ő mindig laza, következetes és az esetek nagyobbik felében még igazán megfontolt is. Most viszont teljesen elvesztette a fejét és mardos a bűntudat, hogy valahol belejátszottam ebbe.
- Nathan nem szokott verekedni - rázza meg a fejét Rose, megtörve a csendet. - Nem veszíti el csak úgy a fejét, anyáék igazságtalanok voltak.
Ahogy ezt kimondja, az ikertesója rám kapja a tekintetét.
- Jól vagy, Faith? - kérdezi, s mintha őszinte aggodalom lenne a hangjában és az arcára írva is.
- Persze, megvagyok - kényszerítem magam egy újabb halvány mosolyra. - Beszélek majd Nathannel, de most hagyjunk neki egy kis időt - guggolok le, hogy Nicole-t fel tudjam venni. - Megkérhetlek titeket, hogy amíg a picinek segítek, addig készüljetek el lefekvéshez? - terelem minél inkább a történtekről a témát. - Zuhanyzás, fogmosás, ilyenek? Ha Nicole elaludt, benézek majd hozzátok is - ígérem, ők pedig nem vitatkoznak velem, hanem egyszerre bólintanak és elindulnak felfelé.
- Lehet, hogy a fonást nem szeded szét, hanem meghagyjuk? - kérdezi a kicsi már a szobájának a fürdőjében, ahogy bontom ki a haját.
- Persze, prücsök, csak a csatokat szedem ki belőle - ígérem a tükörből rámosolygva.
A pici biccent, aztán hirtelen témát vált:
- Nathan azért ütötte meg azt a fiút, mert miatta lett sebes a kezed? - kérdezi, mire ösztönösen a karomra kapom a tekintetem.
Andreas megszorított és fájt, de nem tudom, hogy Nicole honnan tu...
Oh, ezek szerint nyoma maradt. Bár csak piros, nem olyan vészes, valószínűleg maximum pár órán belül elmúlik, de a kéznyom most még tökéletesen kivehető.
- A liftben láttam, amikor megfogtam a kezed - vallja be szégyellősen és a kis arca halvány rózsaszín lesz.
- Nathan engem akart megmenteni, mint egy lovag - adok puszit a feje búbjára.
- De anyáék miért haragszanak rá, csak jót csinált? - fordul felém és nagy szemeivel az enyémekbe néz.
Mit lehet erre mondani egy kislánynak, anélkül, hogy rossz helyzetbe hoznám a szüleit vagy a testvérét? Még annyira ártatlan és kíváncsi, nincs szívem félre sem vezetni, de csak nem mondhatom azt, hogy a szülei az estély miatt akadtak ki ennyire.
- Anyuék nem Nathanre haragudtak - felelem végül - csak megijedtek, hogy baja esett és rosszul fejezték ki az érzéseiket. Nem haragszanak, hanem aggódnak.
Ennél jobbat most nem tudok mondani, de szerencsére Nicole számára megfelelő ez a válasz, mert bólint egyet.
- Én is megijedtem - vallja be, amitől összeszorul a szívem.
- Elhiszem, kincsem - simogatom meg az arcát - én is megijedtem - ismerem be, bár én azért egy kicsit másképpen rémültem meg -, de mi lenne, ha most vennénk egy jó meleg fürdőt egy csoda szappannal, ami elfeledteti velünk ezt az egészet és utána elmesélném neked altatónak az én egyik kedvenc mesémet? - koppintok az orrára, amitől elmosolyodik.
- Jó - ugrik a nyakamba és olyan szorosan ölel, hogy bekönnyezem a meghatottságtól.
Még nem dolgoztam fel teljesen a lent történteket és így még túl érzékeny vagyok. Nicole őszinte ölelése pedig annyira érzelmesnek érződik, hogy nehéz általa nem meghatódni.
- Szeretlek, Faith - motyogja a nyakamba, amitől végképp eltörik a mécses és néhány könnycsepp legördül az arcomon, de mielőtt ezt ő is érzékelhetné, gyorsan letörlöm őket.
- Én is téged, pöttöm - felelem, majd a fürdőbe viszem.
Miközben igyekszem fürdés közben elterelni a figyelmét és szórakoztatni, a pici hangos kacagással jutalmaz és ő is eltereli az én figyelmem. A fürdés után pedig a Holle Anyót mesélem el neki, amit régen apa is annyit mesélt nekünk. Minden este vagy háromszor el kellett mondani a történetet, aztán úgy tettünk, mintha aludnánk, de amint anya és apa elhagyta a szobát, a lépcsőhöz lopóztunk és onnan néztük és hallgattuk, hogy mit néznek a tévében. Egészen addig, amíg le nem buktunk és kezdődött újra az altatás előről. Nicole most hasonlóan tesz, amikor először befejezem a mesét, megkér, hogy mondjam el még egyszer, csak amíg mi a tesóimmal tettetük, hogy alszunk, addig ő valóban már mély álomban szuszog a második mese végére. Adok még egy jó éjszakát puszit neki és várok egy picit, hogy biztosan alszik-e, de amikor megbizonyosodom róla, hogy már nem fog felkelni, akkor magára hagyom.
Ahogy elhaladok a szobám mellett, bedobom a köntöst, amivel a ruhámat védtem a fürdetésnél, majd benézek egyesével a gyerekek szobájába. Vagyis csak néznék, de Christina, Rose és Mike szobája is üres, amikor benyitok hozzájuk. Kizárásos alapon marad Jacob szobája, így ott kopogok és amikor kiszólnak, hogy mehetek, benyitok. Mind a négyen Jacob ágyán ülnek és beszélgetnek, de az érkezésemre felkapják a fejüket.
- Elkészültünk lefekvéshez - szólal meg Mike, amint elindulok feléjük.
Hihetetlen, de még a helyzet ellenére is elmosolyodom. Bár tagadhatatlan, hogy a picivel töltött negyed óra segített abban, hogy egy kicsit én is megnyugodjak. Ráadásul Mike nem hazudik, tényleg mindannyian már pizsamában vannak, a lányok smink nélkül és a hajuk is kibontva. Most még jobban esik, hogy hallgattak rám és nem feszegették még ők is a tűrés határomat.
- Nem is mondtam, hogy nem - rázom meg a fejem és ahogy odaérek hozzájuk, leguggolok az ágy mellé és az államat és a kezeimet megtámasztom azon. - Köszönöm, hogy megcsináltátok, amit kértem - nézek végig rajtuk és hagyok kiszakadni magamból egy sóhajt.
- Nicole elaludt? - kérdezi egy kis biccentés után Rose.
- Igen, már az igazak álmát alussza. Nathanhöz mindjárt bemegyek, csak előbb rátok akartam nézni. Nathaniel most már biztosan bármikor jöhet, a szüleitek pedig...
- A szüleink még egy jó darabig biztosan nem - szólal meg Jacob a fejét ingatva. - Sosem hagynak ott egy partit, főleg nem a sajátjukat. Most majd kimagyarázzák a dolgot, szépen megnyugtatnak mindenkit, isznak egyet Andreas apjával, aki valószínűleg szintén felzavarta a fiát, majd szépen ott maradnak hajnali kettőig. De az is lehet, hogy háromig - teszi hozzá gyorsan. - A kutyát nem érdekli, hogy itt mi a helyzet.
- Engem érdekel - nézek a fiú szemébe. - Szeretném tudni, hogy hogy vagytok mindezek után.
Ahelyett, hogy válaszolna, Christina a kezemhez nyúl és finoman megsimítja az alkarom.
- Ez Andreas volt, igaz? - kérdezi a kéznyomot figyelve.
Azt hittem, hogy eddigre már nem lesz ott, de a jelek szerint tartósabb, mint azt gondoltam. Vagy a bőröm sokkal érzékenyebb, ez is lehet még.
Ösztönösen eltakarom a másik kezemmel a nyomot, de a kérdésére biccentek egyet, elhúzva a szám.
- Mondd, jól vagy? - néz rám Mike és meglepő módon, a hangjában tényleg aggodalom van neki is.
Felszakadtak bennem olyan emlékek, amiket nem akartam, szóval azon, hogy mennyire vagyok jól, lehetne vitatkozni, de sokkal rosszabbul is végződhetett volna ez az egész, úgyhogy azt hiszem, hogy panaszra sincs okom igazából.
- Megvagyok - biccentek, majd újra végig nézek rajtuk. - De ti hogy vagytok?
Mind a négyen összenéznek, mintha szemmel kommunikálnának. Nem csak mintha. Pontosan tudom, hogy ez történik, hiszen én is sokszor szoktam a tesóimmal ezt csinálni és mindig élvezem, hogy mások nem tudják, hogy mi éppen mire gondolunk.
- Csak Nathan miatt aggódunk - feleli végül Rose. - Gáz, hogy anyáék nem hallgatták meg - vonja össze a szemöldökét dühösen.
- Őket is elragadta a hév - húzom el újra a szám. - Megnézem, hogy Nathan milyen állapotban van, ne aggódjatok - állok fel. - De kérlek, szóljatok, ha itt bármi van, rendben?
- Maradhatunk még itt egy kicsit?
Hülye lennék nemet mondani erre. Egy ilyen után nekem is szükségem lenne a testvéreimre. Sőt, ami azt illeti, egy részem másra sem vágyik, csak hogy felhívhassam őket és kiönthessem nekik a szívem. De későre jár és amúgy sem akarom rájuk hozni a frászt megint. Majd ha hazaértem, mesélek nekik.
- Igen, de ha jönnek a szüleitek....
- Akkor egy kommandós tudásával osonunk vissza a szobánkba - biztosít Mike, amivel megint mosolyt csal az ajkaimra.
- Jó éjszakát! - intek nekik, ők pedig együtt integetnek nekem.
- Jó éjt! - válaszolja halkan Rose, mielőtt még magam mögött hagynám őket.
Amikor Nathan szobájához érek, az aggodalom miatt, ami újra elönt gondolkozás nélkül nyitok be. A szobában sötét van, csak a hold ezüstös fénye és a kinti lámpák varázsolnak egészen érdekes hangulatot a helyiségnek.
Nathan az ablaknál járkál - még mindig - idegesen fel és alá és erőszakosan a hajába túr kábé minden második lépésnél. A zakójától és a nyakkendőjétől megszabadult, azok az ágyra dobva hevernek, az inge pedig ki van gombolva, így szétnyílva lebeg rajta, ahogy mászkál.
- Nathan! - szólítom meg, miközben lassan elindulok felé, de ő olyan, mint aki meg sem hall.
- Még én voltam neki a rossz - rázza a fejét és megint a hajába túr.
- Nathan! - haladok tovább az irányába.
- Meg se kérdezte, hogy mi történt, azt mondta, hogy nem érdekli. Mintha én lennék a szemétláda, mert megvédtelek, amikor az a barom...
- Nathan! - emelem meg a hangom és elkapom a kezét.
A fiú megtorpan és felém fordul, amitől nekem a tekintetem azonnal a sebre siklik az arcán. Ezek szerint tényleg jól emlékszem, hogy ő is kapott egy ütést és a jelek szerint nem is olyan kicsit.
- Nathan, te vérzel - nyúlnék oda, de megfogja a kezem.
- Kutya bajom, meccseken nagyobbakat kapok.
- De vérzik - nézek a szemébe.
A szürke szempár, ami mindig vidáman csillog, mintha folyton mosolyogna és nevetne, továbbra is dühtől és aggodalomtól lángol. Olyan tűz lobog a szemében, hogy azt érzem, hogy bármelyik pillanatban felemészthet engem is és nem a negatív értelemben. Talán nem kellene, hogy ilyen hatással legyen rám a történtek után, de ez a dühös, feltüzelt szempár, a kigombolt ing és a megfeszült izmai megbizsergetik a testem.
Na jó, kit akarok becsapni?
Teljesen felizgatnak.
Nathan alapból is baromi jól néz ki és hihetetlenül szexi, de ezzel a külsővel... egészen mocskos gondolatok kúsznak be a fejembe, amiket szívesen megtennék vele, de most nem azért vagyok itt, hogy letépjem róla a ruhát. Ami azt illeti, egyáltalán nem lenne szabad ilyesmit tennem, vagy gondolnom.
- Csak felrepedt a bőr.
- Nathan, vérzik az arcod - állom a pillantását. - Engedd, hogy letisztítsam.
- Mondom, hogy semmi komoly, ne aggódj, Faith, hanem...
- Az istenit, befognád és leülnél, hogy letisztítsam az arcod? - szakítom félbe ingerülten, ahogy feltörnek belőlem az érzelmek és meglepetésemre, Nathan nem vitatkozik tovább velem.
Helyette mereven bólint és hátrébb lép tőlem. Valószínűleg látja rajtam, hogy baromira nem vagyok olyan állapotban, hogy még vitatkozzak is vele.
Kimegyek a fürdőbe, hogy bevizezzek egy kis törülközőt, majd visszamegyek a fiúhoz, aki addigra a foteljében ül az egyik nagy ablaknál. Határozott léptekkel megyek oda hozzá, de előtte meg kell torpannom, mert nem tudom, hogy hogyan férnék jobban hozzá. Ha beállok elé, akkor eltakarom azt a minimális fényt, ami bejön, annak pedig nem tudom, hogy mennyire örülne, ha felkapcsolnám a lámpát. Letérdelhetnék, de nem vagyok benne biztos, hogy ebben a ruhában ez simán menne, ráadásul többe kerül, mint az életem, szinte szentségtörés lenne. A karfa elég vékony és kényelmetlennek tűnik, de más nem igazán marad, csak...
- A fenébe is, ülj már le! - ragadja meg a derekamat Nathan és az egyik combomat, majd behúz magával szemben az ölébe.
A hirtelen mozdulattól majdnem lefejelem, arról nem is beszélve, hogy a légzésem és a pulzusom is akkorát ugrik, hogy kizárt, hogy nem tűnik fel neki. Olyan közel kerülök hozzá, hogy érzem a leheletét az ajkaimon, így gyorsan hátrébb hajolok és egy kicsit helyezkedem, hogy kényelmesebb legyen, miközben igyekszem nem tudomást venni az alattam keményedő csomagról.
- Szólj, ha esetleg fájna - szólalok meg, de a hangom messze nem cseng olyan erősen, mint szokott.
Nathan nem reagál semmit, csak lehunyja a szemeit, amikor az arcához nyúlok és óvatosan elkezdem letörölgetni a vért arról.
- Nem kellett volna megütnöd - meredek a sebre, ami azért messze nem durva, de így is elég csúnyának néz ki.
- Bizonyos szempontból talán tényleg nem - válaszolja csukott szemmel, de már nem olyan kemény a hangja.
Sokkal inkább rekedtes és gyengébb.
- Csak bizonyos szempontból nem? - vonom fel a szemöldököm, bár tudom, hogy nem lát.
- Talán nem - javít ki, kihangsúlyozva az első szót. - Nem fogok bocsánatot kérni, amiért megvédtelek. Andreas egy seggfej és nem az olyan jó fajtából, mint amilyen én vagyok. Az egy barom. Az összes csajra nyomul és tudom, hogy ha mondjuk a mosdónál futsz megint össze vele, akkor most nem itt lennénk. Láttam, hogy nemet mondtál neki, de nem állt le. Talán nem volt helyes megütnöm, de nem fogom rosszul érezni magam miatta, hiába akarják azt a szüleim. Megérdemelte.
- De komolyabban is megsérülhettél volna - tisztogatom az arcát fürkészve. - És a hoki...
- A hokiban nem lesz gond, nem fognak eltiltani. De ha neked bajod esik, akkor... - elharapja a mondatot és megfeszíti az állkapcsát. - Megígértem, hogy vigyázom rád és én mindig állom a szavam. Ahogy mondtam, megérdemelte - közli keményen, aztán elhallgat és én sem feszegetem tovább a témát.
Nathan csak engem védett és valahol, az érte való aggodalom és az Andreas által kreált félelem alatt, ez megdobogtatta a szívem már abban a pillanatban, hogy kitört a balhé. És megdobogtatja most is, hogy itt ülök vele kettesben a félhomályban.
Miután befejezem a sebe körüli vér letisztogatását, a sebet is letörölgetem, s azon kapom magam, hogy utána csak figyelem őt. Nathan halkan szuszog, mintha elaludt volna, az arca kisimul, a mellkasa pedig egyenletesen emelkedik és süllyed. Most nyoma sincs a korábbi dühének, teljesen nyugodtnak tűnik. Alaposan szemügyre veszem az arcát, az ajkait, az álla vonalát, majd a tekintetem ösztönösen lejjebb siklik a kidolgozott mellkasára és a rekeszes hasára, aminél ott van a heg. Uralkodnom kellene magamon, de mielőtt észbe kaphatnék, a kezem már mozdul és lassan megérinti a mellkasát, amit libabőr követ a részéről. Gyöngéd mozdulattal indulok meg a heg felé, s az ujjaim belebizseregnek a forró bőrének puhaságába. A szívem zakatol a mellkasomban és érzem, hogy olyan forróság kerít magába, amitől a lábam köze is felébred.
- Ha ezzel jár az, hogy megsérülök, akkor gyakrabban kellene verekednem - szólal meg váratlanul Nathan, amitől ugrom egyet és azonnal elkezdek kiszállni az öléből, de elkapja a csípőm és kinyitva a szemeit, felül, egészen közel hajolva hozzám. - Miattam ne hagyd abba - suttogja rekedtesen az ajkaimra.
- Nathan... - kezdem, de elhal a hangom.
- Mondd, mit akarsz. Mondd, hogy el akarsz menni a szobámból és egy szó nélkül elengedlek. Nem teszek semmit, amit ne akarnál - néz mélyen a szemembe, de nem hajol távolabb tőlem. - De ha másra vágysz, akkor mondd azt és én megadom. Megadok mindent, amire csak vágysz.
A levegő egy pillanat alatt hevül fel teljesen és rá kell jönnöm, hogy nem akarok kimenni innen.
- Mit mondasz, cukorfalat?
- Ki... ki kellene mennem - suttogom, de eszem ágában sincs megmozdulni.
Nem is tudnék, hogy őszinte legyek.
- Talán igen - bólint nagyot nyelve és legnagyobb csalódottságomra, elengedi a csípőmet.
Nem tudom, hogy pontosan minek is vegyem ezt a gesztust, így minden erőmet összeszedve, felállok az öléből, Nathan pedig velem egyszerre kel fel, vészesen közel maradva. Nem szakítjuk meg a szemkontaktust, amitől azt érzem, hogy mindjárt összeesem. Már épp hátrébb lépnék, amikor Nathan felmordul.
- A francba már, nehogy elmenj! - ránt vissza a derekamnál fogva és a hirtelen mozdulattól visszazuhanunk a fotelbe, ahogy az ajkaink találkoznak és a törülköző kiesik a kezemből.
A testem szinte felrobban és a vérem felpezsdül, ahogy megízlelhetem a csókját. A porcikáim visítanak örömükben, a szívem pedig zakatolni kezd, ahogy Nathan mohón, mégis kimérten csókol. Pontosan tudja, hogy hogyan őrjítsen meg teljesen és hogyan érje el, hogy még többet akarjak.
Az ujjai a derekamba vájva húznak közelebb hozzá, amitől nekem a kezeim ösztönösen csúsznak a mellkasára és a hajába. S amikor a nyelvünk találkozik, egyszerre tör fel belőlünk nyögés. Abban a pillanatban olyan villámcsapás száguld át a testemen, mint amilyet még soha nem tapasztaltam és lemegy egészen a feszültségig a lábam között. A vágy hirtelen fokozódik fel bennem. Meg akarom szabadítani magunkat a hülye ruháktól és fel akarom fedezni Nathan minden porcikáját. Azt akarom, hogy megint nyögjön és hogy megízlelje a bőröm összes kis szegletét.
Már épp az inghez nyúlnék, hogy levegyem róla, amikor lentről pittyenés hallatszik, jelezve, hogy valaki feljött a lifttel. Ez az a hang, ami észhez térít és ami pofont ad, amiért hagytam, hogy elveszítsem a fejem.
- Nathan, jött valaki! - húzódom el nagy nehezen, hevesen zihálva.
Látom a szemén, hogy még nem tért magához a csókunk után, ami más helyzetben baromira simogatná az egómat és megnyugtatna, hogy nem csak én éreztem azt a forróságot, de most csak idegesít, mert... rohadtul nem figyel rám.
- Nathan... - veszek nagy levegőt, hogy a hangom ne remegjen annyira a gyönyörtől - el kell mennem - szállok ki az öléből, remegő lábakkal, majd pont annyival előbb sikerül kilépnem a folyosóra, hogy Nathaniel ne lássa, hogy melyik szobából is jövök.
A pulzusom még mindig zakatol, a levegőt is kapkodom, mindenem bizsereg és a lábaim is úgy remegnek, mint a kocsonya, így amikor Nathaniel hozzám rohan, baromi nehéz úgy tenni, mintha nem most robbant volna fel a testem az öccse csókjától.
- Faith! - siet felém, tényleg szinte rohan. - Ne haragudj, hogy eddig tartott, csak... nem volt egyszerű beszélnem anyáékkal, aztán odarángattak egy csomó emberhez, hogy segítsek nekik megmagyarázni a történteket és...
- Semmi baj - szakítom félbe és minden erőmre szükségem van, hogy a hangom ne remegjen meg a bennem uralkodó eufóriától.
Egy részem még bosszús is, hogy Nathaniel nem később ért vissza.
- Baromira szabadulni akartam, nem igazán izgatott, ami lent van, de...
- Nyugalom - szorítom meg a vállát finoman. - Tényleg semmi baj. A pici már alszik, Rose, Christina és Mike pedig Jacob szobájában vannak, beszélgetnek. Úgy gondoltam, hogy jót tesz nekik, ha nem zavarom őket a saját szobájukba. Nathannél is voltam bent, letisztítottam a sebét, de lehet, hogy jobb, ha te is ránézel. Illetve mindannyiukra. Biztosan jól esne nekik. Én szerintem veszek egy forró zuhanyt, aztán lehet, hogy megpróbálok aludni - kezdek lassan hátrálni, de Nathaniel utánam szól.
- Faith!
- Igen?
- Neked van szükséged bármire? Akármire?
Jól esik, hogy ennyire igyekszik figyelni rám, de nem. Vagyis de. Az öccse ajkaira az enyémeken. De mennyire lenne etikus ilyet mondani? Egyáltalán nem lenne szabad ilyenekre gondolnom sem, nemhogy hangosan is kimondani.
- Nem, köszönöm, megleszek. De ha te azt mondod, hogy maradjak a gyerekek miatt, akkor....
- Feküdj le - rázza meg a fejét félbe szakítva. - Rád fér a pihenés - küld felém szomorkás mosolyt, mire hálásan biccentek.
A pihenés valóban rám férne mindezek után, de az már kérdéses, hogy fog-e menni, amikor képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy milyen jó volt Nathan csókja. Azt hiszem, hogy nagy bajban vagyok.

Sitter of my heart {+18}Onde histórias criam vida. Descubra agora